Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 41

*Pár héttel később, Ayumi szemszöge*

      Végre június van. Ma van az utolsó tanítási nap a nyári szünet előtt. Osztályfőnöki órán ülök, aminek nemsokára vége. Ayato-sensei túl komolyan veszi a nyári szünetet és azt mondja, hogy majd szeptemberre várni fog egy beszámoló fogalmazást arról, hogy mit csináltunk a nyáron. 'Őszintén szólva utálom amikor ezt csinálja... Miért kéne azt neki leírni, hogy mit csinálunk majd a nyáron? A mi magánéletünk nem az ő dolga... Tsh!... Legyen már vége az órának.' Gondoltam magamban. Egyszer csak megszólalt az iskolacsengő. 

- Jól van gyerekek! Mindenkinek kellemes szünetet és ne feledjétek majd a beszámolókat! - mondta Ayato-sensei. 

- Értettük, Ayato-sensei! - mondta egyszerre az egész osztály, majd mindenki felállt és a cuccát felkapva elkezdett távozni az osztályteremből. Sóhajtottam, majd felkaptam a táskámat, amiben szinte semmi sem volt élelmen és vízen kívül, és odamentem a bátyushoz. 

- Mehetünk? - kérdeztem fáradtan.

- Igen, menjünk... Viszlát, Ayato-sensei! - mondta a bátyus a tanárra pillantva, majd kiment a teremből.

- Viszlát, Ayato-sensei! - mondtam.

- Viszlát, Ayumi-san, Shunsuke-san! Szeretném ha megmondanák a szüleiknek, hogy beszélni szeretnék velük valamikor. - mondta Ayato-sensei, mire megálltam és feléje fordultam.

- Beszélni velük?... Valami rosszat tettünk volna? - kérdeztem meglepetten. 

- Nem-nem! Semmi ilyesmiről nincs szó. Csak szeretnék velük elbeszélgetni. - mondta Ayato-sensei.

- Oh... Értem... Majd megmondom nekik, amikor hazaérnek. - mondtam. 

- Köszönöm, Ayumi-san! - mondta Ayato-sensei. Bólintottam és mentem a bátyus után. Utolértem őt a kapu fele.

- Mit akart Ayato-sensei? - kérdezte Shun.

- Azt mondta, hogy beszélni akar Anyuval és Apuval. - feleltem.

- Tényleg?... Mit követtünk el? - kérdezte.

- Azt mondta, semmit. Csak beszélni szeretne velük. - vontam meg a vállam. 

- Oh... De biztosan velünk kapcsolatban... Nézz oda. - mutatott a kapu fele. Ott állt Grimmjow, unottan a falnak támasztva a hátát, zsebre tett kezekkel. Nemuri is ott volt mellette. 

- Grimmjow~!! - kiáltottam miközben feléje futottam. - Eljöttél! - mondtam boldogan miközben a nyakába ugrottam. Váratlanul értem, de időben kapcsolt és megtartott. 

- Oi, Tökmag!! Ne csinálj ilyeneket! - morgott rám és letett, mire a mosoly az arcomról azonnal lekonyult. 

- Gonosz~! Én sem foglak soha kedvesen köszönteni! - mondtam duzzogva és összefontam a karjaimat, majd elfordultam előle. 

- Tsh! Ez mióta kedves? Ha valakire ráugrasz, az neked kedvesnek számít?! - háborodott fel Grimmjow.

- Az csak ne beszéljen, aki csak morgással képes más embereket köszönteni!! - háborodtam fel én is.

- Mi van?! Talán bajod van velem, Tökmag?! - morgott vissza ingerülten Grimmjow.

- Igen!! Talán bajod van vele?! - kiáltottam. Már egymás homlokát toltuk el a sajátunkkal és morogtunk a másikra. 

- Ha befejeztétek, akár mehetnénk is. - szólalt meg Shun és elindultak Nemuri-val.

- Tsh! - csettintettünk egyszerre a nyelvünkkel, majd tisztes távolságban haladtunk egymás mellett miközben utánuk mentünk, vagyis legalább három méter volt köztünk. Ő zsebre tett kézzel, én összefont karokkal.