Chapter 46

59 4 4
                                    

*Shunsuke szemszöge*

Én nem ezt akartam. Nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen a tervemről. Nem akartam, hogy bárki így lásson. Nem akartam mást, csak együtt lenni a családommal. Ehhez viszont nem tehettem mást, minthogy ezt a szörnyű módszert alkalmaztam. Minden alkalommal, amikor ezt csinálom, érzem, hogy mindig elveszítek valamennyit önmagamból. Az erőmből, a személyiségemből, az érzelmeimből. Nem akartam ezt az utat választani, de nem tehettem mást. Ez volt az egyetlen lehetőségem és elbuktam. Elbuktam, mivel gyenge voltam. Elbuktam, mivel nem voltam rá alkalmas. Elbuktam, mivel ebben nyerni senki sem tud soha. 

Nem hallok mást, csak magamat. Magamat, ahogy kiadom minden fájdalmamat, bánatomat, amit annyi ideig magamban tartottam. A testi sérüléseimet Kizucho nagyrészt meggyógyította, de a lelkemben lévő hegekkel ő sem tud mit kezdeni. Azokat az idő sem tudja begyógyítani. Valójában az idő múlásával lesznek egyre súlyosabbak, ahogy egyre csak fogy az idő a trónra lépésig. Nem akarom ezt. Nem akarom, hogy a szüleink a szemünk láttára hagyjanak el minket az uralkodói kötelességeik miatt. Csak annyit szeretnék, hogy egy normális család életét élhessük. Shinigami-k nélkül. Hollow-ok nélkül. A Lelkek Trónja nélkül. Sikerült valamennyire lenyugodnom, mire elengedtek. Mélyen vettem a levegőt és nyugodt voltam egészen addig, amíg meg nem éreztem az ő reiatsu-ját. Lesokkoltam és elsápadtam. 

     Nem akarom ezt. Bárkit, csak őt ne. Kérlek, ne... Ha meglát így... 

- Sousuke-san és Kisuke-san erre tart! - szólalt meg váratlanul Kizucho. 

- Tájékoztatni kell őket a helyzetről. Kérem, menjen eléjük, Shihouin Kapitány. Majd én itt maradok Shunsuke-vel. - mondta Nemuri.

- Rendben. - bólintott Kizucho, majd gyorsan ki ment. Utána akartam kiáltani, de hangom elhaló volt.

- Ne... Ne szólj nekik... Kérlek... - éreztem, hogy a könnyeim újra utat akartak maguknak tőrni. 

A testem minden egyes sejtje ellenkezett ezzel az egésszel. De nem tehettem ellene semmit. Könnyeim újra eleredtek, mire Nemuri átölelt és nyugtatni próbált. Nem telt bele fél perc és már éreztem egyre közeledő reiatsu-jukat. Legszívesebben eltűntem volna a világból. Nem akartam, hogy így lásson. Nem akartam, hogy megtudja, mit tettem a háta mögött. Nem akartam, hogy magát okolja ezért.

Számoltam a másodperceket. Negyvenhat. Ennyi másodperc kellett ahhoz, hogy Kizucho megtalálja apámat és Kisuke-t, gyorsan el mondjon nekik pár dolgot, majd ide vezesse őket. A negyvenhatodik másodpercben kitárult az ajtó, amit távozása előtt Kizucho becsukott. Apám lépett be elsőnek, majd Kisuke, végül Kizucho zárta a sort és újra becsukta az ajtót. Apám az első három megtett lépése után megállt. Ennek két oka volt. Az egyik az, hogy meglátott, és ledöbbent. A másik ok pedig az, hogy a Hougyoku centikkel hevert a lába előtt és amint meglátta, arckifejezése még meglepettebb lett. Nem is. 

Az egyetlen dolog, amit tisztán ki tudtam venni a tekintetéből, az a hatalmas sokk volt, amit a látványom és a Hougyoku okozott. Arcát látva eszembe jutott az, amikor elvesztette az erejét a Hougyoku miatt, és lesütöttem szemeimet. Nem akartam a szemébe nézni. Nem is tudtam. Elképzelni sem tudtam, hogy most mekkora fájdalmat érezhet. Mintha hátba szúrtak volna, csak ez most ezerszer rosszabb annál. Úgy érzem, elárultam őt azzal, hogy a háta mögött végeztem kísérleteket a Hougyoku-val. Elárultam a saját apámat. Feltéptem a friss sebeket a lelkében. Előre tudtam, hogy ezzel csak fájdalmat okozok neki és mégis folytattam. Nem érdemlem meg a megbocsátását.

- Mi... Mégis mi történt itt? Úgy tudtam, Hikari elzárta a Hougyoku-t. Akkor mégis mit keresnek itt a darabjai? - kérdi értetlenül Urahara-san, mire kinyitom a szemem és meglátom ahogy óvatosan felveszi a darabokat, majd egy kendőbe csomagolja őket. 

Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)Where stories live. Discover now