Heichou Őrangyalai 2., feat. Beka123X (Szünetel)

1 - A második esély

Rivaille kissé gondterhelten kelt. Hetek óta nem aludt rendesen, visszatért a már megszokott két - három óra, kicsit sem pihentető alváshoz az íróasztalánál. Nem akart a magányos ágyban fekve pihenni, mindig eszébe jutott, hogy feleségét hiába várja, hogy mellé bújjon. Nehezen tudta kivárni a napot, mikor végre újra kimehetnek az óriásokkal teletűzdelt vakvilágba, hisz emlékezett, a két lánnyal először egy ilyen út során találkozott. Már egyedül is kiment volna korábban, szívét égette a keresési láz, mégsem talált rá megfelelő alkalmat.

Látszólag nyugodtan készülődött, azonban a valóság egészen mást takart. Visszagondolt arra, amit a lányok mondtak az egyik reggelinél. A közelben voltak, mikor lemészárolták a csapatát, csak már megszokták az óriások robaját, így inkább nem keresték a forrást. Reménykedett a szavak valóságában és szerelme álombéli hallásában. Nem akarta csapatát a halálban tudni, a lányokat azonban elő szerette volna csalni. Eldöntötte, nem érdekli, ha azt hiszik, gond van a fejével, de megpróbálja oda hívni őket. Persze, csak, ha az álma nem téved. Ha igen, már az élete sem fogja érdekelni.

Mivel korán végzett, így visszaült asztalához. Szerette volna viszontlátni az arcukat arra az esetre, ha mégsem járnának sikerrel. Kezébe vette ceruzáját és egy üres papírt, hogy papírra vesse emlékeit. Először a fiatalabbal kezdte. Keze önmagától mozgott, mintha helyette is látná maga előtt Beka arcát. A skicc gyors volt, hisz szorította az idő, mégis tökéletesen visszaadta az egyedi vonásokat. Megszemlélve művét elégedettség fogta el.

Újra előkapott egy lapot. Kissé gyűrött volt a széle, de nem zavarta különösebben. Tenyerébe támasztotta állát, szeme előtt kedvese arca lebegett. Aportré aprólékos volt. Azt a képet jelenítette meg a lapon, mikor párja szelíden mosolygott rá válla felett, Ez általában akkor történt meg, ha dokumentumokat vitt ki tőle és eleresztett egy szerelmes vagy épp pajzán megjegyzést. A képen keresztül is képes volt visszaadni azt a szerelmes fényt, melyet a menyegzőjük óta látott benne.

Nem is figyelte, hogy idő közben benyitottak hozzá. Mikor árnyék vetült a papírra, akkor nézett fel, automatikusan eltakarva a képet, amennyire csak képes volt rá. Felnézett, egyenesen az osztagvezetőre.

- Kopogni luxus?

- Nem hallottad. Nagyon el voltál varázsolva. – tolta feljebb szemüvegét orrán. – Ők azok? – nézett le az asztalra.

- Igen. Ő Beka. Nehéz múltja és a kis termete ellenére, annál több spiritusszal és annál nagyobb szájjal áldotta meg az élet. Legalábbis álmomban. Ő pedig... - simított végig a portrén - ... Ő álmaim nője. – elengedett egy gondterhelt sóhajt. – Hiányzik, hogy ölelhessem. Olyan dolgokat hozott felszínre belőlem, amikről azt hittem, régen eltűntek, vagy soha nem is léteztek. Végre embernek éreztem magam mellettük. Netta elmondta álmomban, hogy ott voltak, amikor lemészárolták a csapatom. Ha ez az a nap, akkor a közelben lesznek.

- Gondolom, már meg van a terved.

- Már mindenki készen áll?

- Petra még nyergeli a lovát.

- Akkor induljunk.

- Még sosem izgultál ennyire.

- Ne is mondd...

Hanji hamarabb kiment. Össze hajtotta a rajzokat és inge alá rejtette. Ha meg kell halnom, ők az én titkaim maradnak – motyogta a szoba csendjének. Csakhamar összeszedte magát, így ők is leindultak az istállóhoz...

Lent a karámban felnyergelte hátasát. Igyekezett gondolatait kiüríteni. Emlékezett Beka szavaira, találtak biztos menedéket az erdőben, ahová mindig visszatértek nyugovóra. Ugyan a pontos helyet nem tudta, hisz nem mondták, ettől függetlenül nem bánta. A morzsányi információ elég volt.