Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 41

...

      Végül túléltük a hazautat anélkül, hogy bármelyikünk előrántotta volna a kardját és vér folyt volna. Anyuék még nem voltak otthon, amit könnyen megállapítottunk. Bementünk és a bátyussal rögtön a szobánk felé mentünk, amint levettük a cipőnket. Elraktuk az iskolatáskánkat a szekrényünkbe, hogy legközelebb csak szeptemberben kelljen elővenni. Mindketten levettük az iskolai egyenruhánkat és elraktuk azokat is a szekrényünkbe. Otthoni ruhát vettünk fel és szinte egyszerre léptünk ki a szobánkból és mentünk le a földszintre. Nemuri és Grimmjow mindezalatt helyet foglaltak a kanapén. Az évek során feltűnt, hogy nincsen tévénk sehol sem. Gondoltam, hogy Anyuék anélkül is tökéletesen tudtak élni, így a bátyussal mi sem érezzük szükségesnek a meglétét. Bementem a konyhába és felraktam vizet forrni a teának. Mikor készen lettem a teával, bevittem a nappaliba a csészéket és letettem a kis asztalra. Nemuri és Shun csendben beszélgettek miközben a teájukat fogyasztották. Én és Grimmjow csak csöndben ültünk egymás mellett és nem szóltunk egymáshoz. Pár óra múlva egy kocsi hangját hallottuk meg kintről. Nem telt bele pár perc és Apu jött be az ajtón. Mikor bejött a nappaliba, meglepetten nézett minket.

- Szia, Apu! - köszöntem.

- Sziasztok. Hikari még nincs itthon? - kérdezte Apu. 

- Nem... Furcsálltam is, hogy még nem volt itthon. - mondta Shun.

- Értem... - mondta Apu és elővette a telefonját. Gondolom Anyut hívta. Úgy egy percig csak várt, majd letette a telefont. - Nem veszi fel... - mondta.

- Tényleg?... Telepátiával nem tudsz vele beszélni? - kérdeztem. 

- Nem. Nem reagál... Remélem, hogy épségben haza jön... Mindjárt elkészítem a vacsorát. - mondta Apu, de mielőtt felmehetett volna az emeletre, eszembe jutott valami.

- Várj, Apu! Ayato-sensei mondta, hogy szeretne majd veletek beszélni valamiről. - mondtam, mire felém fordult.

- Ayato-san?... Értem... Köszönöm, hogy szóltál. - mondta Apu, majd felment az emeletre.

...

      Apu megcsinálta a vacsorát, majd nekiálltunk enni. Azután mindannyian leültünk a nappaliban és elfoglaltuk magunkat. Apu egy könyvet olvasott, mi négyen pedig beszélgettünk. Egyszer csak meghallottuk a bejárati ajtó nyitódását. Apu rögtön felpattant a fotelből és az előszobába sietett. 

- Hikari! - hallottuk meg Apu aggódó hangját és a következő pillanatban olyan hangot hallottunk, mintha valami nehéz zuhant volna a padlóra. Gyorsan az előszobába mentünk. Apu a padlón térdelt és tartotta Anyu felsőtestét, aki pedig mellette eszméletlenül feküdt. 

- Anyu! - kiáltottuk egyszerre Shunsuke-vel és letérdeltünk melléjük. 

- Mi baja van Anyunak? - kérdeztem idegesen.   

- Nyugodj meg, Húgi! - próbált nyugtatni Shunsuke. 

- Semmi baj, gyerekek! Nyugodjatok meg. Édesanyátok csak kimerült. - mondta Apu, mire mindketten elhallgattunk és feléje fordultunk. - Nyugodjatok meg... Hikari rendben lesz. Csak egy kicsit túlhajszolta magát. Felviszem a szobánkba. Lehetőleg ne hangoskodjatok és minél hamarabb menjetek ti is aludni. - mondta Apu és felemelte Anyut, majd fel ment az emeletre. Csendben követtük tekintettünkkel, ahogy eltűnik a szemünk elől.

...

*Pár órával később, Aizen szemszöge* 

      Hikari-t megfürdettem, hálóingbe öltöztettem és az ágyba fektettem. A Hold fénye világítja be a szobát. Itt fekszem mellette és szemmel tartom már órák óta. Nem merem levenni róla a szemem egy másodpercre sem. 'Amilyen állapotban hazajött, nem szabad levennem róla a szemem. Nem tudhatom, hogy bármi történni fog-e vele... Nem akarom, hogy bármi baja essen...' Gondoltam magamban. Hikari békésen aludt mellettem és látszólag már rendben volt. Egyszer csak elkezdett mocorogni és lassan kinyitotta tengerkék szemeit. Felém fordult, mire tekintetünk találkozott.