Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 32

- Tényleg nagyon sajnálom! - mondta Kotetsu-san, ezzel visszahozva engem ebbe a világba.

      Pár másodpercig néztem őt, majd gyorsan az ajtóhoz mentem és majdnem kitörtem, amikor kinyitottam és bementem. Odabent félig-meddig sötét volt. Nem hallottam mást, csak a gépek hangját. Pittyegés. Az üteme összevissza volt, így arra következtettem, hogy két gép van. A langyos szellő lengette a fekete függönyt az egyetlen, nyitott ablakon. Fény szűrődött be a szobába, ezzel jobb belátást adva a szobában lévő dolgokra. Megláttam a pittyegéseket kiadó gépeket és a hozzájuk kötött személyeket. Két ágy volt egymás mellett úgy másfél méterre egymástól. Anyu feküdt a hozzám közelibben, Apu pedig a másikban. Mindketten gondosan betakarva. Anyu csak egy szívritmus-figyelőhöz volt hozzákötve. Apu viszont egy lélegeztető géphez is, száján a maszkkal. Ahogy néztem őket, éreztem, hogy elerednek a könnyeim. Minél tovább néztem őket, a fájdalom és a súly annál nagyobb lett a mellkasomban. Apura néztem és eszembe jutottak Kotetsu-san előbbi szavai.

- Áááá!!! - felkiáltottam fájdalmamban és odamentem Apu ágyához. Térdre rogytam, megfogtam a kezét és hangosan sírtam. 

*Shunsuke szemszöge*

      'Apa nem fog soha magához térni?' Gondoltam magamban amikor megláttam az említettet. Ayumi mellette térdelt a kezét fogva és sírt. Mozdulatlanul álltam és csak néztem őket. Nem tudtam, hogy mit tegyek most. Egyszerűen lefagytam. Ahogy Ayumi-t néztem, úgy éreztem, hogy lassan én is elveszítem a kontrollt. A többiek is bejöttek a szobába, de rögtön meg is álltak. Odamentem Ayumi-hoz, letérdeltem melléje és a hátára tettem a kezem. Váratlanul felém fordult és szorosan átölelt. Visszaöleltem és a hátát simogattam, miközben ő még mindig sírt.

- Nyugodj meg, Ayumi... Semmi baj... Minden rendben lesz... - mondtam, próbálva lenyugtatni őt. 

- Nem!... Semmi nem lesz rendben!... Hallottad... Már nem fog soha... - mondta volna végig, de újra elkezdett sírni. 

- Igen, hallottam... De ne aggódj... Kitaláljuk, hogyan segítsünk rajta... Ígérem, kitalálok valamit... - mondtam, mire lassan abbahagyta a sírást és eltolt magától annyira, hogy rám tudjon nézni.

- Megígéred?... - kérdezte.

- Persze... Soha nem hagynám cserben a családomat. - mondtam.

...

      Miután Ayumi lenyugodott, ott maradt Anyu és Apu mellett. Én meg elindultam sétálni Seireitei utcáin, hogy gondolkozzak. Nagyjából tizenegy óra körül volt az idő. Kevés emberrel találkoztam, mivel sokan az osztagok épületeinek helyreállításán dolgoztak. Nem tudtam igazán, hogy mit is érezzek most. Forrt bennem a düh annyira, hogy alig bírtam visszatartani. Úgy döntöttem, hogy elmegyek egy elhagyatott helyre, ahol kitombolhatom magam. Messze Seireitei és Rukongai elhelyezkedésétől megtaláltam, amit kerestem. Egy kopár hely. Látszott rajta, hogy régen itt harcok dúltak. Elrepített hegyek, reiatsu-vájta hatalmas mélyedések. Találtam egy elképesztően nagy krátert, amit egy vékony, de hihetetlenül mély szakadék metszett el keresztben. Megálltam nem messze a szakadéktól. Kíváncsivá tett ez a hely. Féltérdre ereszkedtem, letettem a kezem a talajra és becsuktam a szemem. Koncentráltam. Az erőmmel átvizsgáltam a helyet háromszáz méteres körzetben, kutatva reiatsu-maradványok után. Kiterjesztettem a reiatsu-mat a talajban. Végül megéreztem két reiatsu-t és kinyitottam a szemem.

- Ezek a reiatsu-k... Ichigo és Apa? - kérdeztem halkan magamtól. Váratlanul egy ismerős reiatsu-t éreztem meg a hátam mögött.

- Úgy van. - hallottam meg Ichigo hangját és feléje fordultam. - Közel húsz éve és ez a hely mit sem változott... Csodálkozom, hogy egykoron Hikari miért nem hozta ezt is helyre... - mondta Ichigo. Nem válaszoltam, helyette oldalra néztem.