The Diary {NCT}

' Tizedik rész '

Hideg verejtékben, és könyek között ébredtem fel. Minden testrészem remegett, a szememből még mindig folyt a könny mikor felálltam, és lassan ellépkedtem az ablakig. Reggel volt, a nap még természetesen sütött, a teliholdat viszont már így is lehetett látni.

Hirtelen már nem a napló volt a legtitokzatosabb dolog számomra. Hanem az álmom. Olyan, mintha egy rég elfeledett emléket láttam volna. Még az angolteremben lévő padok is teljesen ugyanúgy helyezkedtek el az álmomban, mint a valóságban.

Viszont ami a legjobban aggaszt, hogy nem tudhattam meg a fiú teljes nevét. Akkor most simán meg tudnám találni, és megbizonyosodni arról, hogy az álmom valós volt - e, vagy sem.

Fáztam, és nem álltam még készen arra, hogy elkezdődjön a nap. Készen álltam visszemenni az ágyamba, mikor a fejembe beleállt a görcs, és megállás nélkül hasogatni kezdett. A földre rogytam, a térdem pedig koppant a szönyegezett padlón.

Nem tudtam, mi történik velem. Csak azt éreztem, hogy reszket a testem, én pedig akaratlanul is gyorsan veszem a levegőt, a szememből pedig folyik a könny.

- Jézusom, mi történt? - viharzott be a szobámba Ten, majd mikor meglátta a könnyes arcom, felsegített, majd leült mellém az ágyra. A karjaiban tartott, és simogatta a kezem.

Nem bírtam megszólalni.

- Van valahol itt a szobádban egy zacskó? Ha van, mutass rá, kérlek! - csitítgatott, én pedig az éjjeliszekrényem felő polcára mutattam.

Ten előhúzta a benne rejlő barna papírzacskót, és a számhoz emelete.

- Bízz bennem - nyugtatott meg.

A zacskó segített kontrollálni a légzésemet, egy pár perc múlva pedig megnyugodtam, és fellélegeztem. A fejemet gyengén a vállára hajtottam, ő pedig egy szó nélkül cirógatta a fejemet.

- Nem zsibbad a kezed? - kérdezte, én pedig lassan megráztam a fejem - Ez jó jel. Fel bírsz állni?

- Igen. Jól vagyok - töröltem meg gyorsan az arcom - Bocsánat, hogy ezt látnod kellett. Már nagyon rég nem volt pánikrohamom.

- Történt valami? Ami újból előhozhatta?

Majdnem elmondtam neki az igazságot, de úgy éreztem, hogy most egyenlőre még nincs itt az ideje.

- Nem - álltam fel, ő pedig végig segített - semmi. Miért van ekkora csönd? Itthon vanak a többiek?

- Nincsenek.

- Hogyhogy? 

- Dolguk volt. Csak én maradtam itt. 

- Értem - bólintottam - Te vagy a bébisztitterem. Mondd...

- Igen? - nézett rám mosolyogva. A mosolya olyan szép, hogy az már bűn - És nem vagyok bébiszitter, felnőtt nő vagy.

- Nem találkoztunk már az idejövetelem előtt? - hajoltam felé.

- Ki tudja - kezdett bele úgy, mintha egy mesét mesélne - a világ kicsi. Lehet, hogy már találkoztunk egyszer, egy gyönyörű, teliholdas estén.

Egy gyönyörű teliholdas este. Ezek szerint az álmom valóság volt?

- Csak viccelek. Gyere, menjünk le. Egy kis mozgás jobbat fog tenni ezután.

Segített kimennem a szobából, majd lementünk a konyhába, és öntött nekem egy kis vizet. Én pedig nem érkeztem többet kérdezni tőle.

*

A Tennel való reggelem után három napra elegendő cuccot pakoltam bőröndömbe, majd előkaptam a telefonom - amit Taeyong előkerített nekem az erdőből - és azonnal tárcsáztam a papíron lévő telefonszámokat. Az egyikre még ki se csöngött, ellenben a másikkal, ahol egy ismerős hang csengett fel a másik oldalon.