The Diary {NCT}

'Második rész'

- Hé, várj! - szóltam Taeyongnak, aki még mindig karjai közt tartva, villámgyorsan futott. A villámgyors alatt pedig azt értem hogy nem mertem kinyitni a szemem. Olyan volt mintha ágyuból lőtték volna ki. - Nem bízok benned. Tegyél le, most azonnal!

Sóhajtott egyet, megállt, aztán letett egy rozoga padra - ami szó szerint a semmi közepén hevert, nem volt creepy egy kicsit sem... - és leült mellém.

- Ki vagy te, és hova viszel engem? - kérdeztem gyanakvóan.

- Tán furának találsz? - persze, kérdésemre kérdéssel válaszol.

- Áh dehogy. Miért tartanék egy idegen fiút, aki villámgyors, és este piros a szeme, furának? Minden nap találkozok ilyen emberekkel, nem tudom miről beszélsz. - azt hittem a szarkazmusom miatt meg fog ölni, de legnagyobb meglepetésemre elnevette magát.

- Rendben, akkor elmondom miért segítek.

Tágta nyíltak a szemeim, és közelebb hajoltam, hogy magyarázata minden egyes szavát halljam.

- De csak miután biztonságos helyre vittelek. - komolyodott el a hangja. - Még nem világosodott ki teljesen, és tudod, este az erdő elég veszélyes tud lenni.

- Oh wow szép munka sherlock, ezt se tudtam. Tudod egy erdő mellett lakok... - itt eszembe jutott hogy igazából laktam, mivel a balhénk után apával most nincs hova mennem.

- És merre van a ház? - kérdezte érdeklőde Taeyong. - Ha otthon vannak a szüleid, ők kocsival biztos hamarabb el tudnak vinni egy orvoshoz, mint én.

Szememmel a földet páztáztam, mégis mit mondjak neki? Ha megmondom, hogy anyám meghalt, apám meg megőrült, így nincs hova mennem, tuti engem is idiótának fog nézni, és inkább itthagy. Viszont ha megmondom neki hogy merre van a ház, otthon összetalálkozok majd apával. Plusz, nem mondom el egy vadidegennek, hogy hol lakok.

- Tudod mit? - kezdtem. - Sajnálom hogy idáig kellett hoznod, tényleg, nem akartam a terhedre lenni, de már teljesen jól vagyok, már a lábamra is rá bírok állni - azzal felálltam a padról, és összeszorított fogakkal felegyenesedtem - Mindent köszönök, remélem biztonságban hazaérsz - intettem neki, majd elindultam.

Gondolom megleptem, mivel egy szót sem szólt, és mikor két lépés múlva hátranéztem már ott se volt.

Olyan fáradt vagyok, hogy már hallucinálok is.

Valahonnan kerítettem egy elég vastag és erős botot, amire támaszkodva képes voltam megtenni egy pár métert. Fogalmam se volt merre megyek, de igyekeztem egy egyenes vonalban menni, hisz ez az erdő se végtelen, előbb utóbb kitalálok innen.

- Szegény, lesérült lány - hallottam a sötétből, és ahogy megfordultam egy óriási, fekete szempárral találkoztam - este az erdőben -, védetlenül és magányosan. Szinte már sajnállak. Gyere, segítek hazajutni. - mondta, aztán egy mézes - mázos mosoly kiséretében megragadta a vállam.

- Egyedül is kitalálok. - feleltem, és egy gyors lépéssel közelebb lépve hozzá homlokomat az övéhez csaptam.

Hátralépett egyet, de nem tántorodott meg. Elfordúlt, már majdnem azt hittem hogy el fog menni, mikor szőr kezdett kinőni karjából, és felém fordúlva megnyalta a száját.
Ekkor nyúltam bele a zsebembe, ami pénzen kívül mindenféle kincset rejtett, többek között egy bicskát is.

Feje már alig volt kivehető a dús bunda miatt. Felém kezdett kapálózni, csak játszott velem, nem vett komolyan míg egyszercsak elő nem rántottam fegyverem, és nem szegeztem felé. Ki akartam vájni vele az egyik szemét, viszont elvétettem, így a szeme alatti részt szántottam fel.

Ekkor dühödött fel, és két pislogásom között egy óriási farkast pillantottam meg magam előtt.

Az előbb még nem ember volt? Honnan jött a farkas? Talán vérfarkas? 

Persze, Emma. Mindenképp vérfarkas. Nem is azért látod most ezt, megy traumatizálva lettél, és hallucinálasz. Persze. 

Mégis, ez a farkas nem sima állat.

Egy erőteljes rugással rámvetette magát, én pedig a rossz lábamra esve bekönnyeztem, és felordítottam. Karmait vállamba szúrta, aztán végíghúzta rajtuk. Előbb megkínoz, csak utána öl meg?

Teljesen tehetetlen voltam. Kapálóztam, és próbáltam a jó lábammal lerúgni magamról, de mindhiába. A lábam elkapta és beleharapott - így már egyik lábam se volt használható. Fájdalmamban becsuktam a szemem, éreztem a - nagyrészt saját - vérem szagát. Elég sok vért vesztettem, így közel voltam az ájuláshoz, mikor a farkas súlya valahogy eltűnt a testemről.

Óvatosan kinyitottam a szemem, és az első dolog amit megláttam az Taeyong volt előttem, a második pedig a földön elterülő állat.

- Taeyong... - csavartam nehézkesen, már voltam elég erős ahhoz, hogy többet mondjak.

- Maradj ott! - felelte határozottan, majd a számomra ezelőtt tapasztalt villámgyorsasággal arcon rúgta a fenevadat, és felvette az én előbb elhagyott bicskámat.

- Steve? Azta, nem hittem hogy egy nap lesüllyedsz arra a szintre, hogy ártatlan embereket vigyél a falkádnak. Vagy őt egymagad akartad elintézni?

- Hogy mered - hörögte - inkább foglalkozz a te idióta testvéreiddel. Szánalmas, hogy még embert se szerettek ölni. Pedig az emberek olyanok, mint a szemét. Minél több van belőlük, annál piszkosabb és undorítóbb a világ.

- És ki kérdezte a véleményed? - nézett rá megvetően, aztán egy határozott mozdulattal a fenevad bordái közé szúrt a bicskámmal.

Ezután véres lényem felé fordúlt, és mint ahogy azelőtt tette, karjaiba vett, és újra elindultunk arra, amerre eredeti utunk vezetett.

- Köszönöm. - néztem rá - Ha te nem lennél már halott lennék. Igérem viszonzom a szívességed.

- Kettőnk közül te vagy a fura. - sóhajtott.

- Én? Miért?

- Jesszus Emma, az előbb támadott meg egy vérfarkas, és olyan dolgokat mondott, amiktől az embernek borsódzik a háta. Most vagy annyira bátor vagy, hogy nem félsz, vagy annyira hülye, hogy simán fejest ugrasz a halálba.

- Miért mentettél meg? Úgy értem, megint. - kérdeztem, de most igazi választ akartam.

- A családom előző nemzedékével ellentétben, mi a testvéreimmel nem vagyunk idegbetegek.

- Oh, ezek szerint te egy kedves vámpír vagy? - hirtelen ledermedt.

- Látom sok legendát hallottál már.

- Hülye sem vagyok - feleltem flegmán, és éreztem, ahogy egyre közelebb kerülök az ájuláshoz - Egyébként is csak hallucinálok, otthon is volt velem néha ilyen.

- Apropó otthon, miért nem akarod hogy hazavigyelek? - Taeyong hangja komoly volt.

- Nem igazán akarok erről beszélni, de - itt sóhajtottam egyet, el kell neki mondanom - mielőtt megtaláltál azelőtt történt... egy incidens. Így már nincs hova hazamennem.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld. Amint felépülök elmegyek munkahelyet keresni, és valahogy csak túlélem. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, de nem igazán lehetett valami meggyőző, mivel Taeyong arcán továbbra is aggodalom ült.

Dehát én csak egy idegen vagyok számára. Az oké, hogy az ő családja más a régebbiektől, de csak úgy segíteni egy embernek, akiben meg se bízol azért nem okos döntés.

Nem beszélgettünk út közben, én hamarosan elájultam a sok vesztett vér miatt, de nem érdekelt, hova visz engem. Az sem, ha éppen elrabol.

Egy másodpercre feleszmélte, de azt is csak akkor, mikor hogy úgy tűnt, megérkeztünk a Taeyong által említett "biztonságos hely"-re.