The Diary {NCT}

' Első rész '

Hajnali kettő.

A könyv, amit azelőtt olvastam, hogy elaludtam volna, a földre esett, a csattanás hangjára pedig felriadtam, és ugrottam egyet az ágyamban. Álmosan a falomon lévő órámra pillantottam, beletúrtam a barna hajamba, majd villanyt kapcsoltam, és kibotorkáltam a konyhába.

- Apa! - kiáltottam apám szobája felé - Bemegyek, ha nem gond - mondtam, de nem kaptam választ.

Apám esténként mindig elmegy inni - habár elmondása szerint csak egy-két felest - nem többet.

Óvatosan benyitottam. Ritkán szoktam bejönni ide, és ha ez megesik, apám mindig velem van. A szoba üres volt, pont ahogy gondoltam.

Viszont ha itt nincs, hol lehet? Mármint, hajnali kettőre mindig haza szokott érni, vagy ha már előre tudja hogy nem, akkor üzenetet szokott hagyni, hogy ne aggódjak. Viszont most nem hagyott.

Akkor felhívom. A telefonját biztos nem hagyta el... remélem.

Beballagtam a szobámba, a kezem közé kaptam a mobilom, és gyorsan megkerestem apát a névjegyek között.

A hívott fél jelenleg nem tudja fogadni a hívását. Próbálja újra később, vagy hagyjon üzenetet a sípszó után...

- Remek - nyomtam ki idegesen a telefont.

Úgy látom nekem kell majd felszednem őt a bárpultról.

Felkaptam az első gatyát és pólót ami a kezembe akadt, aztán egy vékony kabátot is magamra rántottam, miközben a kulcsaimmal bajlódva bezártam, és elhagytam a házat. Az erdő mellett lakni egyszerre volt áldás - mivel kevés emberrel lehetett arrafelé találkozni, és mindig friss moha illatot éreztem mikor kihajoltam az ablakon - és átok, mivel a boltok, szórakozóhelyek, és természetesen apa kedvenc kocsmája is messze voltak a házunktól.

Egy fél óra séta után már a távolból láttam az épületet, és a sok részeget tántorogni körülötte - a kinti padon ülő kiabálókat, a tölük nem távol ülő halk, öreg munkásokat, és a földön üldögélő, cigis velem egykorúakat - viszont apámat sehol se láttam, így muszáj volt bemennem.

Ilyenkor egy részem meg tudja érteni anyát, aki 3 éve, 15 éves koromban költözött el, és házasodott újra. Egyszerűen nem bírta elviselni apámat, aki utált dolgozni, és ha egyszer mégis rávette magát, hogy keressen valami melót, az sose tartott sokáig. Mindig is laza ember volt - talán néha túlságosan is - és nem szerette, ha számára teljesen ismeretlen emberek parancsolgattak neki. Így sokszor volt, hogy mikor az épp jelenlegi munkája főnöke kiosztotta, ő bátran visszaszólt, sőt néha neki állt feljebb. Kettőjük válása óta nem hallottam semmit anyám felől, és apám se mond az előbb említetteknél konkrétabb indokokat a válásukkal kapcsolatban. Pedig nekem anyám az utóbbi években nagyon is hiányzott.

A kocsma belsejében mindössze 5 embert találtam, ebből 1 a pultus volt, 3 pedig valószínűleg apám ivócimborái voltak, mert a maradék 1 ember ő volt, aki éppen egy asztal tetején táncolt egy óriási, western ruhákba öltöztetett női papír figurával, és azt hajtogatta hogy "margaret, margaret, szép esténk van ma, nem igaz?"

Azt hittem totál kiütötte magát, viszont mikor megszólalt, a hangjából - és az értelmes mondatból amit mondott - azt vettem le hogy még nagyjából haza tud jönni a segítségem nélkül.

- Látom jól szórakozol - álltam a kis csapat mellé, és egy lenéző tekintetet vetettem rájuk - Indulhatunk mostmár?

- Oh, szia Emma! - köszönt mintha semmi sem történt volna - Még egy feles, aztán mehetünk...