FIRE

RUN 10.rész

"A kávé az ember tükre. De nem azt tükrözi, mennyire vagy romlott,  hanem azt, hogy mennyire vagy elveszve."

A kanapén ébredtem, valakinek a vállán és a lábán.  A váll tulajdonosát már most sajnálom. Megpróbáltam óvatosan leszedni róla az odakerült dolgokat, de amint harmadjára is hozzáértem, egyből felriadt. Éjsötét szemeit álmosan kapta felém, de amint sikerült felmérnie, hogy én ki vagyok, meg nekem is, hogy kinek a vállát sepregettem, szemünk hatalmasra tágult. Én megdermedtem arcának közelségétől. Éreztem orromon szabálytalan lehelletét, gondolom őt is ugyanúgy meglepte ez az egész, mint engem. Gyorsan hátrébb húzódtam, majd zavaromat elrejtve, egy hatalmasat ásítottam. Jungkook megvakarta az arcát, majd a fejét oldalra fordítva nézett felém.
Látom, hogy nagyon gondolkodik valamin, lába sokszor meglendül felém. Valószinűleg azon vacillál, hogy közelebb jöjjön-e. Végül nem teszi, nekem meg egy hatalmas kő esik le a szívemről.

-Jobban vagy?-kérdezi mély, rekedtes hangon. Bólintottam egy aprót, majd a fejemet a kanapé háttámlájának döntöttem és úgy meredtem a kissé kócos hajú fiúra .
-Sajnálom, hogy annyira elkényelmesedtem rajtad... Nem is emlékszem, hogy elaludtam volna. - motyogtam a szavakat a kanapéba, nehogy észrevegye kislányos zavaromat. 

-Nincs semmi baj...Olyan szépen aludtál Rajtam, nem volt kedvem felébreszteni...- halványan rámmosolygott, majd felállt és egy hatalmasat nyújtozott. - Nincs kedved meginni velem egy kávét? - nyújtotta felém hatalmas tenyerét, amit vonakodva bár, de elfogadtam. Egy kávénak 

Neki

senki sem tud ellenállni. Út közben a fali óra felé sandítottam, ami hét órát mutatott. Az időt meglátva hirtelen ásíthatnékom támadt, ezért gyorsan a szám elé téve a kezem ásítottam egy jó nagyot. Jungkook halkan felnevetett, majd a válla felett mosolyogva nézett rám. 

-Akkorára tátottad a szád, mint egy oroszlán! - felhúztam az orrom, majd az összekulcsolt kezünkre tévedt a szemem. Észre sem vettem, hogy így jövünk. A szívem hirtelen nagyon gyorsan kezdett verni, mintha megittam volna Dél-Korea összes kávé készletét. Zavaromban rángatni kezdtem a kezem, hogy engedje el, de tartása ugyanolyan erős volt.
-Miért kell tönkretenni egy ilyen szép pillanatot? -nézett szemeimbe megtörten. Kétségbeesetten kerestem a szavak mögötti értelmet, de nem tudtam rájönni, mire gondolt. Lassan engedte el a kezem, nekem meg majd megszakadt a szívem attól, ahogy teszi. Fázni kezdtem a hirtelen hiánytól, amit kezének-lelkének- eltűnésével okozott. Gyorsan megráztam a kezeim és besiettem utána a konyhába. Idegesen megálltam mögötte, majd megfogtam a karját, hogy egy kicsit magam felé tudjam fordítani.
-Még hogy én rontok el mindent??! Én?! Nem tudom kivágott a másikhoz undorító dolgokat, majd felszólította hogy tűnjön el az életéből!?! Én úgy gondolom, hogy még azok után is normálisan állok hozzátok! És neked van képed azt mondani, hogy én vagyok az, aki kurvára semmit nem csinál jól- elfordultam, majd idegesen beletéptem a hajamba. Viszketni kezdett a karom. Jungkook arcán millió érzés suhant át.  Hátrébb léptem pár lépést, majd kettőnk közé suttogtam: én vagyok a hibás, majd gyorsan megfordultam és egy szál zokniban kirohantam a lakásomból. Hallottam, hogy fut utánam, de elborult agyam nem akart megállni. Párszor megcsúsztam a koszos motel szőnyegén, de ez sem tartott vissza attól, hogy kimeneküljek innen. A motelból kiérve egyből balra vettem az irányt, be egy sikátorba. Gyorsan meghúztam magam két nagyobb doboz mögött és vártam.

A csípős hideget csak tíz perccel később kezdtem el érezni. Áthatolt a zoknimon, égette a talpamat. Betört a pólóm alá, szétszedett. 

Szétszedett, mint az emlékek. 

Már annyira viszketett a karom, hogy a pólómat feltolva kezdtem el kaparni mindkettőt. Kapartam, ahogy csak tudtam, hátha enyhül a viszketés.