FIRE

1.rész

Erőszakosan felrángat a földről a hajamnál fogva, majd magával szembe fordít.

-Mi az Ribanc, tán megint nem akartak megbaszni?-üvölti arcomba, az újabb öngyilkossági kísérletre utalva. Mert neki fogalma sincs arról, hogy miatta csinálom. Mert miért csinálnám miatta?! Ő az égvilágon semmit nem tett. Szerinte.Durván elkezd fogdosni, majd pimaszul rám néz - Segítsek ezen a kényszereden?- kérdezi kajánul és megnyalja bűzlő ajkait. Undorító.Még durvábban kezd el fogdosni és simogatni. Legszívesebben leköpném. Még hogy Ő az Én apám? Haha, jó vicc. Kirángatom magam erős szorításából, és az instabilitására alapozva meglököm, hogy előnyben legyek. Nem mintha utol tudna érni. Magamra kapva a cipőm rohanok ki a sötét, csípős éjszakába. Amikor már elég messzinek érzem az " otthonom " , lassítok tempómon és az életemen gondolkodom. Egyáltalán minek születtem meg? Azért, hogy ennyi lelki fájdalomban részesedjek? Hogy egy ilyen " apával " éljek? Ez nem élet. Aki még hasonló helyzetben van velem, mélységesen sajnálom Őket. Ha egyszer eljutok arra a lelkiállapotra, akkor azon leszek, hogy segítsem az ilyen családnak nevezett semmit, mert ezt másképp nem lehet nevezni.

Egy lepukkant kirakatban észreveszem, hogy az arcomból még mindig kiáll a szilánk.Odanyúlok és egy hirtelen mozdulattal kiszedem. Ennek következtében elered újra a vérem. Megvizsgálom jobban az arcom, és észreveszem, hogy elég durván elbánt velem az apám. Bár mire számítottam? A szilánkot nézve odaemeltem a csuklómhoz. Végignéztem a régebbi hegeket és a nemrégiben keletkezetteket. Nem valami szép. Főleg, hogy az egész testem tele van vele.De nem érdekel. Így ki tudom szorítani azt a mérhetetlen lelki fájdalmat. Idáig fel se tűnt, hogy sírok, csak mikor a kezemre egyre több csepp esett. A szilánkot odaemeltem egy régebbi, mélyebb heghez.

1. vágás~ Nem vagyok elég jó.

2.vágás~ Senkinek sem számítok.

3.vágás~ Mindenhol csak bántalmaznak.

4.vágás~ Nincs otthonom.

5.vágás~ Nem vagyok tökéletes.

6.vágás~ Egy romhalmaz vagyok.

És elölről. Újra meg újra. Egyre mélyebbek lettek a sebek, ezért áttértem a másik kezemre.Lelki fájdalmam enyhítését az utca végéről jövő röhögések és beszélgetések zavarták meg. Bementem az utca egy szűkösebb mellékágazatába, és bebújtam egy szemetes mögé. A hangok egyre közelebbről jöttek. Egyre hangosabbak lettek a nevetések és a beszélgetések is. Majd egyszer csak hirtelen abbamaradtak. Beljebb bújtam és füleltem, hátha rájövök, miért maradt abba a beszélgetés és a nevetés.

-Srácok... - Szólalt fel az egyik - ti is... ti is látjátok a vért?-kérdezte, bennem meg megállt az ütő. Ránéztem a kezeimre, amik nem festettek valami szépen, majd lejjebb húztam fekete pulcsim ujját. Jöttek az "Igen" és a "látjuk" válaszok, aminek mit ne mondjak, nem örültem. -Kövessük a foltokat, hátha valakinek segítségre van szüksége. -Elkezdtek kiabálni, hol angolul, hol koreaiul. Befogtam a szám, hogy még véletlenül se halljanak meg. A sírásom időközben átment valami hörgésszerű zokogásba, de valamennyire sikerült csillapítani magam. A hangok lassan elhaltak, így sajnos nekem is muszáj volt elhallgatnom, ami nem ment valami könnyen.

-Én hallok valamit-szólalt fel egy újabb ember, és gondolom csendre intette a többit, mert tényleg minden abbamaradt. Befogtam az orrom és a szám is, hogy tényleg nehogy észrevegyenek. A lépések egyre közeledtek, majd megálltak a szemetes előtt, pont előttem. Fohászkodok Istenhez, hogy ne találjanak rám, mert nem szeretnék egy elmegyógyintézetben megöregedni. Mert ha megtalálnak biztos azt hiszik, hogy őrült vagyok.

-Hyung, szerintem valamit félrehallottál...-mondta valaki. Az illető valószínűleg beletörődött, mert eltűnt a látómezőmből.Egy idő után minden nesz abbamaradt, így óvatosan kihajoltam, hátha elmentek. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszarántottam a fejem oda, ahol eddig volt és megpróbáltam minél jobban összehúzódni. Észrevettek. Biztosan észrevettek. ÁÁÁ ChaeRin te tényleg nagyon szerencsétlen vagy. A lépések egyre hangosabbak lettek, majd megláttam egy fejet, majd még egyet és még egyet. Heten bámultak rám.