Faded (Harry Styles ff.) [Befejezett]

15.rész - Folyamat kezdete

- Nem hiszem el, hogy ezért elmentél majdnem az ország másik végébe - Sora nevet a vonal túlsó végén. Mosolyogva igazítom meg vastag bőrdzsekimet, vicces, hogy mennyit tudunk beszélni.
- Megérte!
- Na, és Haley, hogy bírta? - kérdi húgom, én pedig a barna-lila ombres hajú lányra nézek.
- Áá, állati volt - visít bele a telefonba a mellettem álló legjobb barátnőm. Sora csak nevet és én neki dőlök motoromnak.
- Vigyázzatok magatokra haza fele! - komolyodik el a tizennégy éves húgom. Két hónap múlva már 15 éves lesz, ahogy Aaron is.
- Oké, ne aggódj - elmosolyodom aggódásán.
- Jöhettél volna velem, nem kéne villognod az új motoroddal. Tudjuk, hogy profi módon motorozol - forgatja szemeit Haley. Felnevetek, igaza van. Három-négy éve motorozok, Peter bácsi tanított meg motort vezetni. Emlékszem azt mondta, hogy a nagymenők így kezdik. Anyu nem örült neki sose, így még csak most sikerült vennem saját pénzből egy motort. Gyönyörű az én kis szerelmem.
- Lányok, nyugalom - nevetek fel. Igaz, jeges az út de nem lesz baj.
- Én elindulok. Gyere mögöttem. Ha nem látlak azonnal megállok, értetted? - fogja meg vállamat Haley, féltés van szemeiben.
- Értettem - kuncogok fel. - Vigyázz magadra te is azért!
- Én tudok. Ellenben veled, aki folyton bajba kerül - nevet fel és kocsija felé veszi az irányt. Beszáll és megvárja míg én is elköszönök Sorától.
- Szeretlek Húgi!
- Én is Dí! - leteszi én pedig fejemre húzom a sisakom. Felszállok a motoromra és Haley is beindítja Audijának a motorját. Kicsit járatjuk mind ketten, hideg van így kénytelenek vagyunk. Később Haley kezd el elől menni én pedig mögötte. Semmi probléma nem is volt sokáig. Már majdnem Londonba értünk. De el is kiabáltam a dolgot. Csak annyit láttam, hogy elölről nagy fény villanás, Haley kocsija egy fába csapódik, a motorháztetője füstölni kezd. A terepjáró, ami Haley kocsiját is félresodorta felém közeledik, látom, ahogy a vezető fiú próbálja visszanyerni az uralmat csúszó kocsija fölött, de se ő, se én nem tudom motorom fölött. Csúszunk mind ketten, alólam kicsúszik a motor és a földön kötök ki, miután a terepjárón átesek. A bukósisakot leszedem fejemből, bár nehezen mozdulok, sajog mindenem. Oldalra fordítom fejemet, tőlem pár méterre Haley kocsija lángokba áll, még látom a bent ülő lányt. Oda akarok rohanni, kihúzni onnan, de nem bírok mozdulni. Semennyire sem, és ez a legrosszabb. A másik kocsi teljesen átfordulva áll, a fiú elvesztette az eszméletét. Újra már égő barátnőmre nézek és hangtalanul zokogok. Szemeimet szorosan behunyom, ennek nem így kéne lennie. Fáj mindenem és számba is már megéreztem a vér ízét.

- Haley! - kiáltottam fel, majd felültem. Mély levegőket vettem, a takarót lehámoztam magamról és telefonommal a kezembe mentem ki a teraszra. Az üvegajtót becsuktam magam mögött és mély lélegzetet vettem. Utáltam ezt.
- Dí, hajnali négy van és egy terhes nőnek kikell pihennie magát. Márpedig én az vagyok - motyogta a telefonba Sora, én pedig egy fokkal megkönnyebbültebb lettem. Nem teljesen, de már jobb.
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. - akadozva vettem a levegőt és a mondatot se mondtam végig normálisan.
- Újra álmodtad, ami történt nem igaz? - kérdezte halkan, én pedig csak hümmögtem. Sora és Aaron voltak azok, akiknek minden részletet elmondtam a balesettel kapcsolatban. Tizennyolc évesen, sőt akármilyen korban is van az ember, nem felemelő érzés végig nézni, ahogy a legjobb barátnőd elég. Sora nyugtatni kezdett, de nem ment neki annyira. Végül mikor letettük, még kint maradtam percekig. Esett az eső, de rám nem jött szerencsére. Hűvös volt a levegő, nem olyan volt már, mint pár héttel ezelőtt. Visszamentem a szobámba, de az ajtót nyitva hagytam. Örültem, amiért Harry ma nem aludt itt, nem tudtam volna neki mivel magyarázni. A balesetről pedig félő, hogy nem bírtam volna beszélni. Tudom, hogy már három éve történt, de még most is nehéz beszélni róla.
Az üvegajtó tárva nyitva volt, a szél pedig lengette a világos kék függönyömet. Az ágyamon ültem törökülésbe, takaróm a lábaimon volt. Fél öt múlott még csak. Még volt három órám. Fél nyolcra volt időpontom az orvoshoz, aki akkor kezelt, amikor volt a baleset. A kávézóba lassan lesz pár ember. Nem értettem Rosat sose, hogy miért vagyunk nyitva éjjel-nappal, de amikor már két hónapja dolgoztam ott megértettem. Azok, akik a munkahelyükre sietnek kora reggel és kávét akarnak, oda térnek be illetve azok is akik éjszaka valami csoda folytán még a városba vannak. Nem volt rossz az észjárása Rosanak.
Fél óra alatt eltudtam készülni, de nem vittem túlzásba, én úgyis szabad napos voltam. Csupán nem akartam egyedül otthon ülni, mivel Gracie egészen biztos, hogy kilencnél korábban nem fog felkelni. Farmert vettem fel, egy kötött félvállas pulóverrel és hajamat hátra fogtam egy hajpánttal. Valóban nem vittem túlzásba semmit, még a sminkből is csak keveset tettem fel, mint az esetek többségében.
Öt óra előtt tíz perccel indultam el a kávézóba, hamar oda is értem. Alek volt a délelőttös, Gracienek pedig jutott az éjszaka.
- Szia Szöszi. Miért vagy itt ilyen korán? - mondja Alek miközben kiakasztja a rácsot, amivel az ajtót védjük.
- Már fent voltam és unalmas volt otthon - vonok vállat egy mosolyt erőltetve magamra. Segítettem Aleknek, bár tudtam, hogy egyedül is megoldaná, de nem akartam csak úgy ott ülni. Így hát beálltam segíteni neki néhány dologban. Csak, hogy így hamar elment a reggelem, és mire feleszméltem már a dokihoz kellett sietnem. Izgultam, nem tudtam mik lesznek az eredmények. Valóban mostanában nincs rendben minden, de az lehet, hogy nem a balesettel függ össze. A váróban ültem, mellettem egy kisfiú ült a feltehetőleg édesanyjával. Lábait lóbálta a kisfiú és érdeklődve nézelődött körbe. Elsőnek őt szólították be, majd engem.
- Jó reggelt Davi! - köszönt halvány mosollyal a doktor.
- Jó reggelt Doktor - köszönök ugyan olyan halvány mosollyal.
- Nos, mi lenne, ami miatt hamarabb köszönthetem magát, mint a féléves kontroll?
- Újra az történik, mint a baleset után volt. Megint el-el feledek dolgokat, személyeket. Néha nem jut eszembe a neve olyannak sem, akit már évek óta ismerek - jutott eszembe az, amikor Eleanor neve nem rémlett. - A fejfájás is megvan, mintha összeakarna préselődni.
- Történt valami, ami miatt elkezdődhetett a folyamat? - szemüvegét levette, megtörölgette majd újra feltette orrára.
- Olyan két hónapja volt, amikor a kocsimmal koccantam neki egy másiknak és a fejem neki ütődött a kormánynak.
- Ezzel miért nem jött el akkor?
- Nem gondoltam fontosnak, nem történt akkora ütés. - haraptam alsó ajkamra, de a doktor csak a fejét rázta.
- Davi már mondtam magának, hogy a legkisebb ütés is elérheti azt, hogy elkezdődjön. - sóhajt majd félre nézett egy pillanatra a számítógépe monitorára. - Elvégzünk pár vizsgálatot, és teszek fel pár kérdést. Rendben? - kérdezte, mire bólintottam. A kérdések majdnem ugyan azok voltak, mint a balesetem utáni napokban. Hogy hívják édesanyámat, hány testvérem van, van e anyunak testvére, hol dolgozom, mi a kedvenc hobbim. Ezekre mind tudtam válaszolni, de volt, amikre már nem. Hol dolgozott anyu, ahova én is mindig mentem. Mi apu neve, ki volt általános iskolában a barátnőm.
- Davi úgy látszik igazam lett, sajnos. - élesen szívtam be a levegőt, ez nem lehet igaz. - Fokozatosan fog egyre több mindent elfelejteni. Először csak ilyen apró dolgokat, mint amilyen kérdéseket feltettem magának.
- Van ennek bármiféle ellenszere, vagy kezelés rá? - homlokom akaratlanul ráncba szaladt, ujjaimmal megtaláltam sálam végét és azt gyürkölésztem.
- Mindent megteszünk annak az érdekében, hogy legyen, de a kutatások még eltartanak egy ideig viszont...
- Csak mondja, hogy van vagy nincs - szakítom félbe az orvost.
- Lenne egy - eddig észre sem vettem, hogy bent tartottam a levegőt. - Németországban van egy kezelés. Hasonló, mint a kemoterápia.
- Tehát vagy beválik vagy nem - a doktor bólint, én pedig félrenézek.
- Eddig egy fiún és egy magával egy idős lányon próbálták ki. Nos, a fiúnál bevált, de a lányon csak rosszabbodott minden. - Kísérleti nyúl leszek, mint az a másik kettő is. Ez csodás.
- Körülbelül mennyi idő az egész? - akaratlanul is Harry jutott eszembe, a kapcsolatunk.
- Fél év, ha minden rendben megy - hajamba túrtam, a doktor követte szemeivel a mozdulatom. - Természetesen a gondolkodási idő jár. - elköszöntem majd elsiettem onnan. Nem akartam tovább ott maradni, haza siettem. Úgy értem anyuékhoz haza. Mielőtt oda értem volna rendbe szedtem magam, hogy ne sírjam el magam, amikor elmesélem ezt az egészet. Egyszerűen csak benyitottam, amin anyu és Zayn meglepődött, de mikor látták, hogy csak én vagyok elmosolyodtak. Bennem viszont eltört valami, sírva fakadtam.
- Kicsim mi történt? - siet hozzám anyu és karjaiba zár.
- Harry tett valamit? - kérdi idegesen Zayn is már. Megmelengette szívemet, hogy ő is így aggódott.
- Dehogy - szipogtam anyu vállába. - Az orvostól jövök.
- Terhes vagy? - visított fel anyu, én pedig fejemet ráztam. Anyunak leesett, hogy miért is sírtam és melyik orvostól jöttem. Zayn ha jól sejtem már tudott erről a dologról így csak csendesen figyelt minket. Anyu jobban ölelt magához, ahogy én is őt. Percekkel később leültetett a kanapéra, én pedig elkezdtem mondani a kezelést. Kaptam egy mappát, amiben a kezelésről írnak pontosabban így azt is elolvastuk. Zayn csinált teát, tudta, hogyan szeretem. Sok citrommal, kevés cukorral.
- Itt azt írják, hogy fél évig bent kell feküdni egy jobban kialakított kórházi szobában, lesz egy külön ápolód, akinek rajtad kívül lesz még egy betege és ennyi. Ha minden rendben megy, akkor a folyamat ott megáll, ahol van a te esetedben - néz fel rám. - Chris vagyis apád részénél, amikor három-négy éves voltál. Ha még sem válik be, akkor fokozatosan elfelejtesz mindent, néha eszedbe jut pár dolog, de ennyi. - csak bólintani tudtam.
- Elmondtad a testvéreidnek? - kérdezte Zayn, egyik kezét a térdemre rakva.
- Még nem - ráztam meg a fejem.
- Harrynek sem? - ismét csak a fejemet tudtam rázni. Szívem szerint azonnal elindulnék hozzá, de nem. Kell egy kis idő, hogy valahogy eltudjam mondani neki.

Késő este indultam el anyuéktól, de nem egyenesen haza indultam.
A sötétben nem mászkálnak mások csupán én. A hideg levegő megcsapja az arcom, azt így pirossá téve. Jól esik, ahogy a közelgő téli szellő végig söpör rajtam, beférkőzve kabátomba is. Némileg elnyomja a tompaságot a fejemben. A sötét utcákat a közvilágítás fényesíti csupán, még a hold is alig-alig világít. A csillagok az égen fényesek és rengeteg van belőlük. Sokak szerint egy csillag egy elhunyt ember lelke. Vajon apu is odafent van? Nem emlékszem rá, de elkértem anyutól pár képet, amik lényegesen sokat segítenek.
Nem sokára már semmire se fogok emlékezni. Idő kérdése, talán egy vagy kettő év. Hogy aggaszt e ez mind? Persze. Másra se tudok gondolni. Az eddigi életemnek annyi, ha ez bekövetkezik. Tudtam, hogy ez lesz, mind tudtuk, akik tudomást szereztek a balesetemről és annak következményeiről. De nem gondoltam volna, hogy felgyorsulhat. Hogy egy apró eséstől ez megeshet. Még ha nekem is nehéz lesz - mert az lesz, tudom, hogy anyunak még nehezebb lesz. Bele se merek gondolni, hogy mi lesz a húgommal, vagy Aaronnal. Olyan ez, mintha meghalnék, hiszen ez valahogy így is van. Nem fogok emlékezni senkire és semmire és valószínűleg még azt is elfelejtem, ami az azt megelőző nap történt. Nem olyan ez mint a sima amnézia, ott a betegnek kis idő után általában eszébe jutnak a dolgok.
A parkba sétálva megpillantok egy padot. Fáradtan fekszek el rajta, akár egy hajléktalan. Kezeimet a fejemen pihentetem és ajkaim közül kicsúszik egy fáradt sóhaj. Mi lesz most? Megyek Németországba vagy sem? Hatni fog az a kezelés? Harrynek el mondjam?
- Davi? - akár egy égi jelenés, mély hang hallatszik és mikor felé pillantok magas alkatával és göndör fürtjeivel is szembesülök.
- Úgy tűnik - fordítom fejemet vissza az ég felé. Egy jelnek számít, hogy megjelent?
- Felfázol Kicsilány - elmosolyodom a becenéven és az aggódásán. Anyun és a testvéreimen kívül nem sokan aggódtak értem úgy, ahogy ő az elmúlt pár hétben. Nem felelek semmit, ő pedig közelebb sétál. Mellettem áll meg én pedig felnézek sötét alakjára. Szövetkabátja zsebeiből előhúzza mind két kezét.
- Húzódj odébb - felkelek és arrébb megyek, hogy elférjen mellettem. Lehajtott fejjel ülök, ő pedig térdein támasztja kezeit. Néma csend van közöttünk, ami bár szokatlan, de jó. - Történt valami? - kérdi halkan, bizalmaskodóan.
- Igen, sajnos - bólogatok magamba szívva élesen a levegőt. Nem mesélem el neki, még nem. Nem is firtatja, csupán egy kezét vállamon átveti és közelebb húz magához. Jól esik közelsége, megnyugtat.
- Menj haza kislány. Megbetegszel így. Gyere - felkel és felém tartja egyik kezét. - haza kísérlek. - kezére nézek, majd még egyszer fel a csillagokra. Fáradtan vezetem végül tekintetem Harry arcára és fogadom el a kezét.
Haza kísért végig, még fel is jött velem, hogy megbizonyosodjon arról, hogy épségben bemegyek a lakásba.
- Köszi, hogy haza kísértél - néztem fel arcára, halványan mosolyogva.
- Ne hülyéskedj Davi - simított végig arcomon. Jóleső sóhaj csúszott ki ajkaim közül. - Gracie itthon van?
- Nem, éjszakás.
- Oké, akkor maradok - nyitott be az ajtón én pedig homlok ráncolva néztem utána. Mióta érzi magát ennyire otthon a mi kis lakásunkban?
- Ebbe nem lenne beleszólásom mégis azért? - mentem utána útközben levettem cipőmet és eligazítottam az övét is.
- Nem - már a kanapén ült a nappaliban. - Nem tudom mi történhetett, de tisztán látom, hogy valami nincs rendben. - leültem mellé és azonnal összekulcsolta kezeinket. - Ne kérd, hogy itt hagyjalak így - mondta halkan, szemeimbe fúrva az ő zöldjeit.
- Rendben - sóhajtva egyeztem bele, de végülis ez nem is olyan rossz.