Close, but not close enough /Befejezett/

23. Kőkemény kőszikla

Zora Winfield

Reggel hamar kivetet az ágy, tudván szinte semmit nem sikerült aludnom. A tükör képemtől egyenesen hányni lett volna kedvem. Nulla életkedv, egy csepp vidámság sem látszott rajtam, ami a tegnapi nap után nem is volt csoda. Kócos hajamat kifésültem, forró zuhanyt vettem, hogy izmaim ellazuljanak egy kicsit. Melegen öltöztem, mert amilyen a kedvem olyan jelenleg az idő járás is. Elkészítettem a sminkem, jelét sem adva sírás nyomoknak, telefonomat és táskámat felkapva siettem ki a csípős hidegbe. A házban még mindenki aludt, így igyekszem vissza térni, mire fölébrednek. Leintettem egy taxit, eldaráltam a címet, lelkileg pedig igyekeztem felkészülni az előttem álló feladatra. Ott álltam a hotel előtt, nehezen bírtam mozgásra lábaimat, majd csak arra eszméltem fel, hogy kopogtam az ajtaján. Mondhatjuk, hogy a gyanúm nagyon is beigazolódott. Ott állt előttem egy elég hiányosan öltözött barna hajú, kék szemű lány, aki olyan fiatal lehet, mint én, sőt megeshet, hogy még fiatalabb. Zavarban volt, hirtelen azt sem tudta mit kellene mondania. Cole ingét viselte, amit még tőlem kapott a születésnapjára, amikor a kapcsolatunk kezdet komolyra fordulni. Nem éreztem különösebben semmit, mérges voltam, dühös. Igazam lett, megakart engem vezetni továbbra is, ami fájt, mert ezzel nem csak engem bánt meg és aláz meg, hanem a szüleit is, akik nem erre nevelték. Biztosra veszem, hogy ez által a család szégyenfoltjává fog válni s cseppet sem sajnálom.

- Jó reggelt! - köszön csendesen, hmm legalább van némi neveltetése. - Miben segíthetek? - dönti oldalra picikét a fejét, próbál magabiztosabbnak tűnni. Bennem egyre jobban megy fel a pumpa, így úgy gondoltam megmutatok egy olyan oldalt, amiről még én magam sem tudtam, hogy létezett is valaha.

- Neked is - biccentettem komoran. - Cicám te semmiben nem tudsz nekem segíteni, ellenben a vőlegényem nagyon is sokat tudna - fontam keresztbe a karjaimat, míg ajkaimat gúnyos mosolyra húztam.

- Vőlegény? - sápadt el.

- Úgy bizony szívi - bólintottam. - Szóval hol van?

- Fogalmam sincs miről beszélsz - kapta fel a vizet. - Biztosra veszem, hogy a szőke kis agyaddal szoba számot tévesztettél.

- Nem, ez nem történt meg. Itt a vőlegényem Cole Winfield szált meg - világosítottam fel.

- Én egy Oliver nevű sráccal vagyok itt, szóval húzz szépen el - rám merészelte volna csukni az ajtót, amit én nem hagyhattam. Beslisszoltam a szobába s mily meglepő, üres piás üvegeket, gyűrött ágyneműt kellett látnom. Úgy tettem, mintha ez bántana, pár könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy a tegnapi vitánkra gondoltam Luke-val.

- Gyere elő te mocsok! - üvöltöttem úgy Isten igazából, pillanatokon belül a fürdőből jött ki, egy törölközővel a derekán, riadt arc kifejezéssel. - Nem kérdezek semmit - rázom meg a fejem. - Nem érdekel mióta, kikkel csináltad ezt a hátam mögött. Fáj, hogy meg akartál vezetni, de túl fogom élni, s tudod miért? Mert soha nem éreztem azt a törődést és megértést, amit adnod kellett volna! A családunk szégyen foltja leszel, ezt én fogom garantálni! - sarkon fordulva indultam volna ki, de ujjaimra pillantva, eszembe jutott még valami. - Választ akartam adni, választ akartál kapni. Ez remélem kielégítő és érthető számodra, Oliver - szóltam még vissza gúnyosan. Ujjamról könnyen csusszant le a gyémánt gyűrű, amit egyenesen a fejéhez vágtam, magam után hangos ajtó csapódással jeleztem távozásomat. Kilépve a hotelből úgy tettem, mintha semmi nem történt volna, ismét leintettem egy taxit, ami egyből egy kis brísztróba vitt. Vettem a srácoknak és jó magamnak reggelit, aztán mindennél jobban vágytam a jelenlegi házba, ahol a szobámba megbújhatok.

Miután sikerült bejutnom egyből megütötte a fülemet, amint a többiek a nappaliban beszélgetnek. Kibújtam a cipőmből, felakasztottam a táskámat, amiből még elő vettem a telefonomat.