Close, but not close enough /Befejezett/

18. Meghittség

Zora Winfield

- Gemma ez egyszerűen lehetetlen - vitatkoztam nővéremmel, amint megtudtuk, hogy ki is volt az ajtóban. Zayn! Annyi megkönnyebbülés járt át, ahogy vígan köszöntötték egymást és kezdek beszélgetésbe. Persze ezt én nem tudtam valami jól kezelni, így míg senki nem figyelt a hátsó kertbe menekültem. Elgondolkodtam azon, hogy én hányszor ölelgethettem volna, kérhettem volna tanácsot pasi ügyben. Az is megfordult a fejemben, hogy talán akkor soha nem ismertem volna meg Colet, nem csak talán, sőt biztos! Az életem teljesen máshogyan is alakulhatott volna, hisz a zenét ugyan úgy szerethetném, ahogy most is. Luke is megmaradt volna az életem részeként, nem ismertem volna gyerekkorom óta, de most itt lenne nekem. Legalább is remélem ez nem változott volna, habár az is lehet a bátyám egyik banda társával kerültem volna közelebbi viszonyba, amit abban az életben talán szerettem volna, ebben pedig még a hideg is kiráz ettől.

- Miért üldögélsz egyedül itt kint? - terít rám egy piros kockás pokrócot ami engem megmosolyogtat, az emlékek miatt.

- Elgondolkodtam - bámultam a messzibe. - Eszembe jutott a gondolat milyen lett volna az életem, ha veletek nőhetek fel - mosolyodtam el szomorúan.

- Istenem, Zora - ölel magához hátulról. - Annyira sajnálom - suttogta.

- Nem neked kell sajnálnod - töröltem meg szemeimet. - Hanem annak a nőnek aki lemondott rólam, aki megszült s elhagyott - szipogtam.

- Ez olyan egy kibaszottul elcseszett helyzet - morogta, mire nekem muszáj volt kuncognom. - Próbálok pártatlan maradni, hogy mindenkiben tudjak lelket tartani, de olyan nehéz - sóhajtott fel, kezeimet ölelő kezeire helyeztem nyugtatásképpen. - Ott van anya, akit én ismerek és szeretek, látom milyen fájdalmasan telnek a napjai. Míg él bánni fogja, hogy oda adott téged vadidegeneknek, s ha még meg is bocsájtasz neki ezt soha nem hozhatja teljesen rendbe.

- Annyira nem tudom hová tenni amit mondasz nekem - sóhajtottam fel. - Mi most igazán beszélgetünk és egyáltalán nem izgulok úgy, mint a legelső találkozásunkkor, pedig vannak kételyeim - szorítottam magamhoz. - Tudom, hogy az édesanyánk és támogatni szeretnéd, ezt én teljesen megértem, de most elképzeltem milyen lett volna az életem veletek. Fura volt látni, hogy Zayn és te olyan közvetlenül kezdetek társalogni, akkor jöttem rá én nem tartozom hozzátok - ráztam meg a fejemet. - Nekem nem mellettetek a helyem, hanem Ausztráliában a saját családom mellett.

- Hülyeségeket beszélsz - rivallt rám. - Persze Luke és a fiúk a családod, de engedj magadhoz közel másokat is, hogy a családod részesei lehessenek. Az előbb nem engedted befejezni a mondandóm. A te pártodra is szeretnék állni, hisz eddig eltitkoltak előlem és az öcsém elől, persze ezért még mindig haragszom. Szeretnék a pártodon állni, hisz bele gondolva minden fontos eseményt nélkülünk kellett megélned számunkra vadidegenekkel. Tudom, te a családodnak tekinted őket és ez így teljesen rendben van, csupán én is szeretném megismerni őket, főleg ezt a Cole gyereket.

- Colelal már nem igazán kell foglalkoznod, amint vissza megyünk szakítok vele - szóltam ismét közbe. - Megcsaltam, nem is egyszer - folytattam hátra pillantva. - Én soha nem voltam ilyen típus, de érzem, hogy nem vele kell lennem.

- Itt van Luke, aki szeret és törődik veled, ő a megfelelő személy, hogy a földön tartson - suttogta.

- Én is pontosan így gondolom - mosolyodtam rá. - Szeretek vele lenni, szeretem őt.

- Tudom - nyomot puszit a hajamba. - Mi lenne, ha találkoznál az anyánkkal? - kérdi félve.

- Te is tudod ez olyan, mint színt valljak a bent alvók előtt - túrtam a hajamba. - Szeretnélek először téged megismerni s talán a fiúkat is közelebb engedném magamhoz, aztán majd meglátjuk - vontam vállat.