Luce In Me [átírás alatt]

☂️20☂️

Az ami bennem lejátszódott egyetlen éjszaka alatt, felbecsülte az egész lényem. Arra ébredtem, hogy a valóság kostolgat mint valami átázott krémes süteményt. A lelkemben apró szilánkok keltek át, fel nem foghattam ésszel mi történt.
Csak azt tudtam, egyedül vagyok. Szabad vagyok.
És ez pont elég volt.
Fehér ruháimon hatalmas sáros foltok ékeskedtek, a hajam kócban úszott, egy fejen amin ezer könnycsepp vándorolt át.
Csak néztem magam elé. Firtattam ezt a furcsa világot, ezt a furcsa világot amelyben egyedül voltam, mint a kisujjam.
Amikor kicsi voltam, anyukám mindig mellettem volt, akármerre mentem.
Egyik nap viszont elkalandozott a tekintetem, és nem találtam anyukám magas élénk világát magam mellett..
Emlékszem, sosem féltem annyira.
Kicsi voltam, egyedül voltam, tehetetlen voltam.
Egy sorral volt arrébb csupán mint én, és ő pontosan tudta, hol és merre vagyok, én mégis megrettentem a világtól, a polcok még hatalmasabbak voltak, az emberek mind gonoszan firtattak. Mintha az egész amit eddig az enyémnek véltem  ellenem fordult volna.
Pedig én csak Rosalie voltam, az anyukám nélkül.
Most pedig.
Ataztam, fáztam, éhes és szomjas voltam, mégis tele voltam szabadsággal. Ezzel az érzéssel ami nem hagyott nyugodni.
Lassan keltem fel, a föld megjegyezte görbe formám alakját ahogy az avar kirajzolta azt. Bizonytalan léptekkel indultam el, indultam előre.. Hátha valahonnan megérzem merre kéne mennem. Hátha nem tör rajtam at a kétségbeesettség.
Egyedül voltam.
Egyedül.
A fák túlságosan is ugyanolyanok voltak, az ég borús volt és minden Maxim haragját hirdette.
Minden az itt létem büntette.
Fáradt lelkem éhezte azt az embert aki bántotta őt.
Mindenem őt kereste.
Csak az eszem tiltakozott ellene.
Hangok.
Mély és biztos hangok.
A lábam magától cselekedett,vitt a hangok után. Vitt engem hülyét.
Az egyik fa mögött bújtam el, pár megtermett férfi üldögélt egy tűz körül, sötét ruhájuk alól kiindáztak megsötétebb varrataik és árnyékokat vető izmaik.
Mind sötét alakoknak tűntek, akik fél kézzel elbántak volna a magam fajtákkal. Akik egyedül vannak és félnek.
Sötét szavakat formáltak, és végtelen erőt bocsátottak a megrémült lány felé.
-Érdekes, nem? - hatalmasat ugrottam a fülembe lélegző hang gazdája kezei között. Ugyanis az ismeretlen kezei a derekam köré fonódtak egy helyben tartva remegő testem.
-Kérlek....
-Érdekes, ahogy itt állsz egyszal magad, egy hatalmas erdőben, egyedül. Vizslatva olyan férfiakat, akik egy kézzel végezni tudnának veled.. Érdekes.. - szuszogott a fülembe, érdes hangján, egész lényemben rettegtem.
-Mit kérsz bambina? - ne, csak ezt ne..Olaszok. Maxim.
-Kérlek engedj el... Hagyj elmenni..
-Sok minden szeretnénk, de tudod ez nem egy olyan világ. Ez egy kegyetlen világ bambina. Nem kaphatunk meg mindent. - harcoltam ellene, mindent bevetettem de erős volt, erős volt mindenki rajtam kívül. A hátára dobott és elindult velem a tűz felé.
Egész lényemmel tiltakoztam ellene.
Ő pedig egész lényével iranyott.
Maga elé helyezett ismét lefogva engem.
Nevetséges lehettem ahogy ott vergődök a karjai között.
Midenki minket figyelt.
-Matteo? Ki tisztelt meg minket?
-Kérlek ne öljetek meg.. Kérlek. - nevetés. Pimasz ajkakon öblös nevetés.
-Ki vagy? - nem akartam, hogy tudják, egyetlen egy olaszban sem bíztam többé, nem akartam többé Rosalie lenni, nem akartam többé önmagam lenni.
-Én...
-Te? - a szavak ott égtek el a torkomon ott ahol Maxim neve fuldoklott, ott égett el az enyém. Nem akartam többé én lenni. Nem akartam többé Rosalie Christen Marget lenni. Nem akartam anyám emlékét hordozni. Nem akartam fogoly lenni.
Nem akartam mást csak futni. Vagy oly lassan meghalni mint ahogy éltem.
Nem akartam apám lánya lenni.
Nem akartam arra gondolni mennyire egyedül vagyok ezen a világon.
Egyedül vagyok, és itt ezen a magányos világon, csak egy ember karjai között éreztem magamat, egy rideg kéz között ami elvett és adott. Ami megfújtott, aztán levegőt préselt aszalt tüdőmbe.
Tudtam jol hol a helyem mégsem voltam ott.
Mégis a legtávolabb menekültem.
-Az vagyok aki nem akarok lenni...
-Mind azok vagyunk bambina.. Kegyetlen világ, nem de bár?
-El sem tudod képzelni... - suttogtam a vörös szakállas ránc tenger felé, vonásai egyszerre voltak elijesztők és megnyugtatók..
Féltem tőle, mégis ittam a szavait.
Ismerni akartam.
-Miért nem jössz közelebb, talán tudunk segíteni egymásnak, he? Mit gondolsz? - piszkos, csontos kezeimet firtattam, hosszú hajam a hatamhoz tapadt, kiszáradt ajkaim nyálaztam át. A fiú kezei elengedtek én pedig, mintha valami ismeretlen erő szállt volna meg,mintha semmi sem számított volna, mintha ők nem hatalmas félelmetes férfiak lettek volna, és mintha én nem csak egy elveszett lány, mentem.
Mentem egyenesen a végzetem felé.
-Hát legyen...