Luce In Me [átírás alatt]

🔸11🔸

Mi történt ez után? Nem tudom pontosan az emlékek homályosan tengtek a fejemben! A napok teltek és én nem javultam... a lábaim nem akartak életre kelni! Mintha csak megsértődtek volna, gondolj bele egyik nap úgy kelsz hogy nem tudsz felálni, borzalmas érzés! Maxim mellettem töltötte minden szabad idejét.. Amiből egyre kevesebb volt neki. Ez is egy ilyen délután volt, egyedül voltam.. Próbáltam olvasni, de nem sok sikerrel. Mostanában a gondolataim mindennek utat álták, egyre jobban foglalkoztatott itt létem valódi oka, körülményei, Max főnöke /főnökei, a vírusok, és James eltünése.. Egyikről sem tudtam sokat.. És égetett a vágy a tudásukra. Az ajtó nyikorogva adta meg magát. Amy félénken ballagott be oldalán... Lorenzoval ?
-Te mit keresel itt?-sziszegtem az említett fiú felé, azóta nem láttam mióta Max elküldte innen a fenébe.. Nem úgy volt, hogy elmegy?
-Úgy tűnik a sors nem akarta, hogy itt hagyjam ezt itt mindent..
-A sors pontosan azt akarta, hogy elrohadj innen, csak te szóltál bele. Szokásodhoz híven.
-Még jó, hogy nem Maxim a főnök. De én sem, tehát pattanj járni fogunk.
-Mi ketten? Hagyjuk már, hol élsz te szatyorba?
-Nem úgy jesszus... Tudod földön járni, lábakon..
-Azt is lesheted. Én innen nem állok fel többet, ezelőtt is össze estem Amy te is jól tudod..-egy hete Max hatalmas lendülettel jött be a szobámba, Amyvel karöltve mondván megtanítanak ismét járni.. Össze zuhantam és megütöttem az oldalam... Többé nem voltam hajlandó rá. Bele törődtem...
-De Rossie..
-Nem Amy, - bele törödtem abba hogy nincs többé az a fogalom hogy járás! Ideges voltam, és kavargott a gyomrom ahogy az elmém egész lénye tiltakozott a belenyugvásba.. Nem olyan lány voltam, és ezt ők is tudták. A körmeim birizgáltam, mindig ezt csináltam mikor kényelmetlenül éreztem magam, csak arra nem számítottam, hogy a srác a szobában akit annyira de annyira nem kívántam a légkörömben nem adja fel.
-Te nem ilyen vagy Rosalie. - Enzo kezei a csípőmre fonódtak mire visítva próbáltam eltávolítani hatalmas kezeit onnan, ő meg szemtelenül maga elé fogott és ebből kihozta belőlem a halál félelmet.
-LORENZO AZONNAL RAKJ VISSZA! - követeltem a mögöttem lévő srácnak akinek az egész hátsó berendezésem neki nyomódott. A lábaim a földet még csak nem is súrolták és teljesen ki voltam szolgáltatva nekik.
-Rosalie .. - suttogta a fiú a fülembe. Idióta pillangók.
- Maradj nyugodtan, és hagyd, hogy rendbe hozzam oké? - nem válaszoltam, még, hogy hagyjam messze álljon tőlem, tehát ismét vergődni kezdtem a karjai között és csapkodtam össze-vissza. Azt hiszem megelégelte, mert Amy egy hatalmas injekcióval közelített meg. Nyugtató.. Be akarnak drogozni, nem nem és nem.
Egyre közelebb jött, és kellemes ismerősöm becses néven a pánik is megkörnyézett. Nem is akárhogyan.
-OKÉ OKÉ. CSAK AZT NE. - Amy nem közelített többé felém, én meg úgy ahogy lecsilapodtam.
-Rendben leszel Rose. Háromra jó? - bólintottam. Amy és Enzo aggodó szempárjai követték minden egyes levegő vételem!
-Három.
-Nem is tudom én... - mire a végéhez értem volna arra a lábaim életlenül a földön landoltak , nem éreztem semmi változást és nem történt világ rengető csoda mint a mesében nem volt semmi, újabb csalódás..
-Kérlek, rakj vissza az ágyamra.. - kerleltem Enzot két sóhajtás között, fáradt voltam és elkeseredett.
-Rosalie ide figyelj! A vírus lebénulást okozhat. Egy időre, de nem örökre.
-Én akkor ki vétel vagyok.. - mondtam keserűen miközben görcsösen Lorenzo karjait markoltam. Bármelyik pillanatban a földön végezhettem volna és, hogy őszinte legyek nem bíztam ebben a srácban mégis csak ő bénított le.. Mi okom lenne rá? Amy le térdelt elém és minden szó nélkül megragadta a lábam és mozgatni kezdte előre majd hátra, meg tettem egy lépést majd kettőt de nem magamtól, ennek nem volt semmi értelme.. Álmos vagyok.
-Rosalie érzel valamit?
-Semmit sem Amy, aludni szeretnék... - a szememből egy potya könnycsepp hult ki amit Enzo óriási ujjai le töröltek majd megfordítva az ágyra ültetett
-Rose, nem adhatod fel.
-Törődj bele.. Enzo. - olyan keserű sem volt a szám íze mint akkor, sírtam de már nem tudtam miért. Mert kétségbe voltam esve? Mert haragudtam a világra ? Mert hiányzott Maxim, aki a munkába menekült? Talán azért mert hiányzott minden ami én voltam.. A régi Rosalie.
-Kérlek Rossi.
-Nem Amy, én kérlek, hogy hagyjatok magamra, aludni fogok. A gyógyszerektől álmos leszek..-és ingerült, és néha képzelődöm.. tettem hozzá magamban, nem mondhatom ki hangosan.. Még a végén teljesen hülyének néznének..
Elfordultam, magamra húzva a takarót, lábaim felszenvedve magam mellé, majd behunytam a szemeim. Halk súgdosás, aztán elhaló léptek.
-Sosem törődök bele. És tudom, hogy te sem. - mély hang, majd újabb elhaló léptek. Sajnálom Enzo.. Itt az ideje elengedni.

Itt az ideje beletörődni.

Módosítva :2018.02.16