Luce In Me [átírás alatt]

🔸17🔸

Ismeretlen könnycseppek száguldottak végig az arcomon. Valami megtört odabent, álltam és néztem a harcias arccal és elszánt vonasokkal ülő Annet. Lassan lépdeltem felé, nem érdekelt a meglepődött arccal firtató közönségem sem.. Én Rosalie Christen Marget életemben először éreztem ilyent. És féltem, mérhetetlen félelmet és kétségbeesest éreztem.
Engem igen, engem bánthatnak, kínozhatnak, küldhetnek pokolra, alázhatnak porig. De őt nem. Őt rohadtul nem engedem. Őt nem.
Kétségbeesettul szorítottam magamhoz Anne rázkódó testét , kezeit szabadon engedtem és magamhoz szorítottam. Szorítottam, mintha most utoljára látnám, szorítottam mintha az életem múlna rajta.
-Anne.. - hangom megtörten viszhangzott a falakon, rekedten és ismeretlenul futott végig a hátamon, mint nyár közepén feltűnő vihar.
-Rosalie.. - kezei közé szorította az arcom, sírtam, reszkedtem az engem körülölelő békétől.
-Annyira hiányoztál.. - suttogta ő is sírva.. Suttogta, még is kiáltásnak hangzott. Kiáltásnak mi hegyeket szegett át, körül járta az egész testem az egész elmém, megmászta a bennem uralkodó hegyet és visszatért hozzám. Több volt ő mint a barátnőm, mint a legjobb barátnőm. A testvérem volt. Több is annál.
A burkom repedezni kezdett, körbe néztem a teremben, meglepődött pillantások lebegtek körbe.
Maxim állt a legközelebb hozzám, kezében ott szorongatva egy fehér plüss mackót. Harold... A szemeim ismét könnyben úsztak.. A medvém.
Óvatos léptekkel közelitettem meg a barátom, aki le nézve a medvere felém nyújtotta azt.
Egy éves lehettem mikor tőle kaptam..magamhoz szorítottam és nyuszitettem a fájdalomtol. Mama.
Max érdes ujjai simitottak végig könnyes arcomon, én pedig ellökve azokat futottam oda Annehez magamhoz szorítottam őket, a medvét és őt, a múltamat. Valami égetett belülről, a fájdalom előkerült a mélyből, a sok szenvedés vegyült, a sok küzdés felesküdott, és most a véremre szomjaztak.
-Ki vagy? - hangom kegyetlen hangnemet ütött meg, ahogy az ismeretlen fiú felé fordultam, nem tudtam róla semmit, viszont markáns kezében egy túlságosan is ismerős fiolát szorongatott.
-Ugyanezt kérdezhetném én is tőled. - megindultam felé, valami ismeretlen erő vette át az uralmat felettem. Kezéből kitépve a fiolát a földre dobtam azt és eltipostam. Az üveg tartalma egy apró sercenéssel adta meg magát..
-Mégis ki vagy te? - hangja mély volt, és érdekesen csengett.
-Ő Rosalie, Cameron.
-Te lennél a kis törékeny Rosalie? - nevette el magát a fiú aki egy határozott lépést tett felém. Erre Maxim és Anne is ugyanígy tettek.
-Sokat hallottam rólad,sosem gondoltam volna, hogy tényleg igazak a mesék.
-Azért mert ez nem egy mese. Ez itt a kibaszott valóság , nem valami tündér mese. - most én tettem egy lépést. - Üdvözlet . - hangom ijesztően csengett,ahogy Anne kezét markoltam. Remegtem az idegtől ami végig áradt a testemben. Egy lépés hátra, még egy.
-Anne, mondd minden rendben? Bántottak? Fáj valamid? - hátat fordítottam a többieknek és halkan suttogtam oda a néhol megtépázott lánynak, akinek ajkaira egy lusta mosoly szökött.
-Semmi bajom Rossie. Semmi baj kiscsillag. - apró kuncogás a részéről. - El sem hiszem, hogy látlak. -én is mosolygom, nem hiszek a szememnek, itt áll csillogó kék szemekkel, apró szőke tincsekkel, minta a világ legártatlanabb teremtése. Mekkora tévedés. A mosolyom egy férfi kéz töri meg ami a vállamra csusszan. Túl puhák ezek Harryéhez képest.
-Ne merj hozzám érni. - sziszegem neki. - de ő nem törődve fenyegetésemmel, egy újabb kezével karol belém. Te akartad, magadnak szépfiú. Megfordulva egy hatalmas jobbossal jutalmazom. Francnak nem ért a szóból.
-Kicseszettül megmondtam, hogy ne tedd. - kuncogás. Maxre nézek, akinek ajkaira egy győztes vigyor rajzolódik.
-Bianchi remélem most kurvara nem nevetni látlak. - sziszegett a földről az orrát törölgető fiu. Max arcáról leolvad a mosoly és rám emeli csillogó zöld szemeit.. Karjaival átöleli a derekam, és az arcom után nyúl.
-Rosalie, kérlek ne elenkezz.
-Tessék? - hogy is hittem azt, hogy jó lesz minden, hogy ez a kibaszott horror majd a Cameron által emlegetett mesébe torkollik majd? Hogy is mertem ilyesmire gondolni?
-Rosaile menj a szobádba.
-Rohadtul nem mondod meg mit csináljak. Azt sem tudom isznak-e vagy esznek. Inkább töröld meg a kicseszett orrod. - vágtam mellé egy zsebkendőt a vérző orrú, földön ücsörgő fiúnak.
-Rosalie menj kérlek.. - megragadva Anne kezét indultam neki.
-Nélküle. - ragadta meg Maxim is a könnyező lányt. Tessék?
-Rose..
-Anne, nem hagylak itt. Maxim rohadtul nem hagyom itt. - kék szemei könnyektől csillogtak, apró vékonyka kezeit kiszabadította a szorításomból. Én pedig ott álltam leesett állal, halálra rémülve, hogy ismét elvesztem. Nem. Rohadtul nem.
-Rosalie menj a szobádba.
-Nem. Nem megyek Maxim.
-Tessék? - szemei fekete fényben sajogtak, mérges volt.
-Azt mondtam. - léptem egyre közelebb hozza - Nem.
-Lorenzo... - a fiú bűnbánó szemekkel jött közelebb, nem, nem és nem.
-Anne, mi történik? - zokogtam miközben ismét magamhoz szorítottam a múltam.
-Semmi baj, kincsem.. Engedj el.. El kell engedned.
-NEM! Anne kérlek ne.. Kérlek ne engedj el. - Enzo kezei a derekamra csúsztak én pedig neki estem a fiúnak.
-Engedj el Lorenzo . Nem akarlak bántani. - ütöttem, haraptam, harcoltam a fiúval .. De túl erős volt.. Erősebb volt mint én.
-NE! ANNE! NE, ENGEDJ EL!
-Szeretlek Rosalie, örökre szeretni foglak! - kiáltott utánam könnyed szemekkel, már nem harcolt, és nem értettem miért, már nem küzdött. Feladta.
-Szeretlek titeket... - kiáltottam még utána, tudnia kellett.. a fiú a vállára kapott, és kivitt. Az utolsó amit láttam az ő volt, ahogy összetörten áll ott Maxim karját szorongatva. Állva a sarat, majd megbicsaklik és a földre zuhan. Én pedig zuhantam. Zuhantam lefelé kitudja milyen melyre, zuhantam a múltam sarában kezembe szorongatva a medvém, piszkos könnyeket hullatva . Ismét összetörtem, millió darabban hulltam a mocskos padlóra, millió darabban fájt. Mindenhol. Fájt.

Kibaszottul fájt.