Luce In Me [átírás alatt]

🔸13🔸

Egy dolgot megtanultam amióta itt vagyok, az amit életnek nevezünk kiszámíthatatlan.
A folyosó a nevetésemtől zengett, határozott léptekkel indultam meg Maxim irodája felé, kivágtam a hatalmas tölgy ajtót és elszánt mosollyal az ajkaimon néztem farkasszemet a fiúval akinek ajkai elnyiltak a látványtól amit én nyújtottam.

-Újra járok.
-Újra jársz.
-Maxim ?
-Rosalie? -felemelkedett a fekete bőr székből, és komfortos léptekkel közelítette meg remegő testem. Szemei csillogó karamellből váltottak át olyan feketére amiben a saját tükörképem szürken játszott. Törékeny lényemre árnyékot vetett az ő hatalmas teste. Nem értettem pontosan miért remegtem egész testemben a fiú közelében, csak annyit tudtam, hogy ha nagyon akarná össze tudna roppantani mint valami kiszáradt út széli fa darabot.
-Én.. - érdes ujjait az ajkaimhoz nyomta ezzel elhallgatatva engem. Majd két hatalmas tenyere közé fogta elsapadt arcom.
-Szeretlek.. - mondta ki ezt a zsibbaszto szót.. A szavak a torkomon akadtak és enyhén megreszegulve az iménti vallomástol bújtam hozzá a fiuhoz aki szeretett. Ismét remegtem. Majd a semmiből Max ajkai az enyémen csüngtek, és minden négyzet méterjet kívánták annak. A csókja édes volt, nem követelő, viszont domináló.
És valahol mélyen én is éreztem.
- Rosalie hatalmas hülyeséget fogok tenni... Ígérd meg, hogy leállítasz..- rekedtes hangja meg borzongtatott és lehetetlennek tartottam, hogy egyetlen szót is kicsavarjak magamból de ő vádlón megragadta a karom és abba hagyta eddigi tevékenységét, komoly szemekkel firtatot a válaszomra várva.
-Ígérem.. - motyogtam élettelenul mire ő felkapott, és a szintén fekete bőr kanapéra cipelt. Az ölében voltam, ajkai a nyakamnál időztek, míg kezei felfedező hadjáratba indultak a testemen.
Akartam én ezt?
Itt és most?
Azt mondta szeret... És hol elhiszem hol nem.
Akartam én ezt?
Dehogy akartam... De olyan mámorító ez az egész, ahogy magához von.. Ahogy érzem a teste melegét és apró sóhajait... Ígérd meg, hogy leállítasz..
-Maxim...-egy pillanatra le állt és mélyen a szemembe nézett... De eltűnt minden érzelem átható barna szemeiből és sötétség vette át azt.
Ez nem ő volt.
Maga alá gyűrt és mozdulatai tetteivel egyensúlyba lettek határozottabbak, birtoklóbbak.. Erősebbek.
Én pedig gyenge voltam. Gyenge voltam hozzá.
Fájt, fájt ahogy a karjai erősen egy helybe tartották ficánkoló testem. De nem adtam magam egy konnyen, harcoltam ellene és minden tette ellen. Ez nem ő volt. Ez nem Maxim.
-Max kérlek... Kérlek hagyd abba.
-Fogd be. - hangja mélyebb lett, ezzel kiváltva nálam a pánik állapotot.
-Maradj egyhelyben Rosalie , és akkor nem fog fájni. - parancsolta, de hiába.. Oda az az énem aki dacolt vele,aki minden kérését és kérdését át hágta, rettegtem tőle.
Aztán bumm. Magától mozogtak a kezeim, és magától cselekedett minden részem.
Behuztam neki.
Nem durván, de úgy hogy megérezte, és én is vöröslő bütykeimen.
Először eltávolodott tőlem, majd maga elé bámult. Én pedig amilyen gyorsan csak tudtam a kanapé széléhez húzódtam körül ölelve remegő térdeim. Maxim szemei rám meredtek. Ismét barnán csillogtak... Lejátszódott ezekben a szemekben minden, a düh, sajnálat, szánalom, fájdalom egyvelege. Én pedig nem hittem el. Nem hittem el, hogy ez a fiú képes volt arra ami az imént volt.
-Rosalie.. Én.. Annyira sajnálom. - és valamiért, abban a pillanatban nem akartam haragudni rá.. Nem o volt az, akire haragudtam. Az helyzet, hogy senkire sem haragudtam..
-Nem haragszom. - szuszogtam magam elé. Kezei ismét megtaláltak, de most csak lágyan magához húzott, a szíve vadul vert a mellkasaban, én pedig fáradtan hevertem rajta. -Sose hagyd magad elnyomni Rosalie , azt akarom, hogy harcolj ha bántanak.-nem szóltam semmit, csak bólintottam, hogy értem.
Pedig nem értettem.
Nem értettem én már semmit sem.

A szobám ajtaja előtt toporogtam. Bársonyosan fénylő lágy rózsaszín selyem ruha simult rá vonulataimra. Ott toporogtam és vártam rá, kinyögte, hogy ma este egy bálba hivatalos, és vele kell mennem.
Fáradt voltam, legyőzött, és felzaklatott, de magamra erőltetve minden jómodorom, egy halvány mosolyt feltuntetve ajkaimra engedtem, hogy történjen. Történjen aminek történni kell.
Magas alakjan szmoking feszült, tekintélyt parancsolt magának minden mozdulata, léptei határozottak voltak, én pedig határozottan éreztem ahogy teste melege ismét megkörnyékezi görbe vonalam.
-Gyönyörű vagy. - markolt rá határozottan a fenekemre. Ennek eredménye képen kicsit sem nőiesen felsikitottam, és gyönyörűbbnel gyönyörűbb jelzőkkel láttam el Maxet.
Szemei elkerekedtek és erősebben szorított, állkapcsa megfeszült és közelebb hajolt hozzám. Megdermedtem. Megint feketek a szemei..
-Rosalie.. Még egy ilyen és esküszöm neked, hogy nem lesz ilyen könnyen értendő az ülés fogalma. Érthető voltam?
-Ne haragudj.. - a tekintete ellágyult és vissza tért az a bárgyú csillogás azokba a zöld szemekbe. Kezével végig simított az arcomon aztán megfogta a kezem és kinyitott egy be lakatolt ajtót, a hideg fém kattant ahogy a zár megadta magát.
-Nem haragszom. - és akkor kinyílott, a nap már lenyugvóban volt, de beragyogta a táj minden négyszetméterét. Meleg volt, mégis egy lágy hideg szellő simított végig alacsony lényemen. Az ég narancsos lilás fényben úszott , ezzel lenyűgözve a lányt, a lányt aki rá jött, hogy mérföldekre lehetett az otthonától ahol nem volt más csak eső és tölgyesek , a lányt aki megszámlálhatlan ideje nem látott mást csak szürke falakat és racsozott ablakokat. A lányt aki, hitte és hiszi, hogy vannak ebben a életnek hívott pokolban csodák.
A lányt... Aki én voltam.

Módosítva :2018.05.17