Luce In Me [átírás alatt]

🔸18🔸

Sikítottam az engem körülvevő magánytól, egyedül voltam ezen a kiéhezett világon. Az pedig engem kívánt tálcán.
Maximot ismerni veszélyes dolog volt, ezelőtt is... De kötődni hozzá? Felért egy halálos ítélettel.
Pontosan tudta, mit jelent nekem Anne, tisztában volt vele, hogy meghalnék és ölnék érte.
Olyan volt mint megkapni valamit de nem azt amire vágysz, rosszabb mint nem kapni semmit.
Itt fekszem, a lelkem helyén egy tátongó űr. Vérzek, megsebzett ez az éhes világ, tálcán kívánt.
Lassan visszaemlékezem.
Az emlékek egyesével állnak sorba az elmém ajtaja előtt.
Nem akarom őket beengedni, rájuk akarom reteszelni az ajtót, de valami érdes és hideg a kezeimre fűződik és ki nyitja azt.
Beengedte őket.

¿visszaemlékezés¿

Anyukám kezét szorongatom, erősebb nőt sosem ismerte nála, arcán egy őszinte mosoly táncol, szorítja a kezem. Kócos furtjei körül ölelik az arcát. Nem enged el. Gondterhes arca ma valamiért ragyog, folyton beszél hozzám, gyakran nevet.
A hajam reggel apró fonatokba tűzte, sosem tette ezt ezelőtt, mindig lusta kontyot kanyaríntott a fejem közepére.
Egy kreol bőrű nő mellett áll meg, örül neki, elengedi a kezem és magához szorítja a széles mosolyú nőt. Majd az ismeretlen rám néz, megsimogatja az arcom és a maga mellett toporgó hozzám hasonló kislányt közelebb tolja.
Neki is fonatai vannak, kis szőke haja van és kék szeme, nem hasonlít a nőre aki kezét fogja. Én anyukám mása voltam.
-Rosalie - nyújtom kis kezem, amire cukorból készült karkötőket akasztottam.
-Anne - mosolyog ő is.
Mindketten mosolyogtunk.
Ő nem tudom miért.
De én meglattam benne valamit.
Olyasmi fényt mint ami a mamámban csillogott.
Békét.

Sosem voltam híres a fiúk körében, egyszerű barna hajam volt, és unalmas barna szemem. Vékony alakom, és rövid hajam nem vonzotta be a másik nemet. A mamám szerint, csak várnom kell, rám talál majd az a férfi akit megérdemlek, csakhogy én türelmetlen voltam, a legjobb barátnőimnek mind volt már. Én pedig itt voltam 16 évesen , egyedül mint a kisujjam.,
-Rosalie. Hahooo - Anne idétlenül legyezett a szemem előtt.. Már megint elbambultam.
-Itt vagyok.
-Azt ecseteltem neked az előbb, mikor te nagyon figyeltél rám.
-Ha ha, nagyon vicces.
-Hogy, légyszíves menj ki a szalvétákért mert mindjárt beszabadul a gyerek csorda. És még a drága crushod, nem tudja megtörölni azt a csodás száját.
-Megyek, megyek. - nevettem el magam, az ajtón épp hátra felé akartam ki tantorogni, miközben épp nagyban tátogtam Annenek olyasmiket, hogy mennyire hülye, és hogy maradjon csendben mert még meghallja valaki. Aztán bumm.
A földön találtam magam.
-Aucs. - felnéztem tamadomra. Te. Jó. Isten.. Zöld szemei édesen csillogtak rám, hogy lehetek ilyen peches?
-Én ohm sajnalom.. - makogtam idétlenül, ez csak is az én karmám.
-Én sajnalom. - mosolygott le rám. Kezeit felém tartotta én pedig bele csúsztattam a sajátomat. - én sajnálom, hogy nem előbb jöttél belém. Talán akkor előbb is felfigyeltem volna rád..
-Oh...
-Maxim. - nyújtott kezet. Az arcom teljes egésze vörösben úszott, a pulzosom pedig megugrott, nehezen kaptam levegőt..
-Rosalie.

A bálterem megtelt színes pompába burkolt keringő párokkal, lassú szám következett, olyan amikre a párok keringeni szoktak... Óvatosan Maxre emeltem zöldes fényben csillogó szemeim. Én nem voltam olyan mint a többi lány, épp egy kis leheletnyi smink volt rajtam, a ruhám pedig visszafogott pompában feszített rajtam.
A derekam után nyúlt, én pedig nyaka köré fontam reszkető kezeim.
-Gyönyörű vagy. - suttogta a fülembe méz édes szavait - körbe néztem és megvakultam, de aztán rád néztem, és te nem vakítottál, te ragyogtál.
-Tudod miért Maxim ?
-Miért, Rosalie?
-Mert szeretlek. - ajkait az enyémhez nyomta, megcsókolt... Az első csókom.
Ügyetlen voltam, de ő büszke volt rám.
Büszke volt magára mert az övé voltam.
Sosem éreztem még ilyent.
De érezni akarom még.

¿Visszaemlékezés vége¿

Könnyek nélkül sírok, valami fáj odabent. Valami összetört odabent.
-Rosie... - kezeivel óvatosan próbál megérinteni.
-Miert?- a szám egyenes vonalla préselem, annyira próbálok nem sírni.
-Rosalie..
-MIÉRT? - kérdezem tőle, annyira próbáltam nem sírni. - Azt akartad, hogy kicseszettül fájjon ugye? Azt akartad, hogy könyörogjek? Hát jó. Kérlek ölj meg Maxim . Ölj meg, mert ez az érzés rosszabb a halálnál. Többé nem félek tőle. Szanaszét törtem, érted? Nem érzek semmit sem, csak fájdalmat. Folyton és folyton. Arra kényszerítem az agyam, hogy felejtsen, de betelt a kicseszett kuka amibe dobáltam, és senki nem viszi ki azt a rohadt szemetet. SENKI.
És tudod mit? Folyton azt éreztem adnom kell neked egy szaros esélyt. Hogy nem vagy rossz ember, hogy okod van mindenre. ÉS TUDOD MIT MAXIM?Egy szörnyeteg vagy. És tönkre tetted az életem.
Tönkre tettél. - a könnyeim egymás után folynak le hangos koppanásokkal a porba, oda ahová engem is száműztek. De ha az embert sokat bántják, egyszer csak megtörik.
Futottam, kezemben ott szorongatva a kulcsot. A szobám ajtaját záró kulcsot.
Rohantam, bevagtam az ajtót, rá zártam a meglepődött fiúra. Dörömbölés, és a nevem folytonos kiáltása, nem érdekelt többé.
Emlékeztem, hol vitt ki ezelőtt. Rohantam, le a lépcsőn, át a folyosón, majd a konyhán.
-Rosalie? - Amy hangja megtörten viszhangzott utánam, sajnálom.
Az ajtót feltépve rohantam. Rohantam a valóságba, rohantam el, el messze ettől a helytől. Ettől a mocskos világtól, el a benne élő mocskos emberektől.

El .

A színek extázisba ejtettek, a friss levegő megbabonázta a tüdőm, a szabadság gondolata megőrjített.
Csak futottam és futottam, az erdő pedig körül zárta fáival a lelkem.
Csak futottam és futottam, és az ég hatalmas dorgessel hirdetett.
Szabad voltam.
Kicseszettül szabad.
A testem levágom egy hatalmas tölgy, törzséhez. Nevetek, nevetek és a mosolyom vonalán patakban folynak a könnyeim.
-Szabad vagyok.. - suttogom magam elé. Suttogom, mintha bárki is hallana.
A karjaim közé szorítom reszkető térdeim, valami megváltozott.
Valami megvaltozott odabent.
A hideg levegő bekúszik a köntösöm alá, a megsárgult avar övéként fogad magába, az eső elered, hangos koppanásokkal csapódik a földnek.
Újabb mennydörgés követi azt. A madarak hangos zajjal szállnak be az erdő sűrűjébe.
Én pedig nem törődve a zuhogó esővel, nem törődve a sárral és piszokkal ami alattam terül el, nem törődve a viharral felettem, nem törődve semmivel.
Sok idő után, nyugodtan fekszem.
Züllött elmém kiurul.
És átadom magam.
Át egy más világnak.