Luce In Me [átírás alatt]

🔸10🔸

Minden erőmmel azon voltam hogy valami mozdulatot kreáljak, hogy üzenjek.. Még lélegzek, élek. Vagy csak titokban kinyitni a szemem felmérni a helyzetem majd újból lecsukni. Nem voltam ura a testemnek, tudtam, hogy ki kell nyitnom a szemem, felülnöm, bírnom kell. Mosolyt kell adnom és boldog perceket, írnom kell és beszélnem, vicceket mesélnem amiken majd senki sem nevet, nagy dolgokat kellett volna tennem, nagy dolgokat kell tennem. Gyerekeket akartam, férjet aki mellett megöregedhetek majd, unokákat, temetést hosszú évek múlva. Tornácas házat, virágos kertet, nyári délutánokat amiket semmit tevéssel töltünk, főzni akartam valami finomat, teázni akartam egy átfagyott délután után amit hólapátolásal töltöttünk, vagy csak ülni akartam és nézni, érezni, tudni, várni, engedelmeskedni, szeretni. Lehetetlen, hogy így érjen véget. Nem vagyok halott ugye? Akkor már látnom kellene a fényt, vagy a mamám mennyországát .

Csak ott feküdt.. Gondolkodni sem tudtam mellette.. Úgy is tudtam, hogy minden gondolatom ő lenne. A szeme amit elzárt tőlem, a tökéletes ívű rózsaszín tónusú ajkai, kerek puha arca, vagy az a szeretet amivel ő szeretett. Kómában volt, és csak reméltem, hogy rövidben. Arca elfehérült, haja kócosan terült a fehér ágyneműn, mély és megfontolt levegő vételeket hallatott, szuszogott.. Én pedig csak remélni tudtam, hogy nem ez volt a történtünk. Gyerekeket akarok tőle, egy házban akarok élni vele, megakarok öregedni vele. Mindent akartam ami ő volt. A testét, a hibátlan lelkét, a szemei csillogását, a lehengerlő mosolyát, kicsi kezei érintését, piros pozsgás arcát egy jól elsült bók után, azt akartam, hogy ha beteg lesz meggyógyítsam, ha szomorú megvigasztaljam, ha boldog elérjem, hogy örökké az legyen. Vele akartam leélni a szánalmas életem, össze akartam vele házasodni, szeretkezni akartam vele. Mindent akartam vele. Mert én szere..
-Maxim...

Egy villámcsapás, olyan volt mint ha megrázott volna az áram, vagy mintha először ültem volna repülőn.. Vagy mikor először aludtam ott egy fiúnál, olyan volt mint egy nem várt vihar.. Vagy egy nem várt üzenet. Pontosan így történt, a kezeim ökölbe szorultak, szippantottam egyet a levegőből majd kinyitottam a szemem. Felejthetetlen érzés, ez írja le talán a legjobban, a sötétség át váltott valami mássá, színekké és fénnyé. A fejem kissé balra fordítottam és elakadt a lélegzetem, a szívem kihagyott egy ütemet és az lelkem megtelt szüntelen rajongással. Ott ült könyökét a combján pihentetve elmerengve valamin, ami egy apró mosolyt csalt az arcára... Lehetetlen kihívásnak tűnt megfejteni ezt a srácot.
-Maxim. - megijedtem a saját hangomtól, rekedt volt és kétségbeesett. Egy hirtelen pillanat alatt ragadta meg jéghideg kezeim és arcára felkúszott a végtelen mosoly ami pár pillanat alatt átváltozott valami mássá..de nem tudtam még mondani mi lehetett ez..
-Most álmodom? - suttogtam erőtlenül a fiúnak akinek mosolya ismét szélessé vált.
-Annyira hiányzott már ez a hang.. - sóhajtott fel.
-Csak a hang? - pimasz mosoly kúszott fel az ajkaimra megbabonázva vele az előttem kuporgó fiút.
-Ez a hang, ez a lány, ez a gyönyörű tekintet. Minden hiányzott ami te vagy Rosalie. - hatalmasat dobbant a szívem, és lelkemben apró pillanatok alatt lett őszből tavasz, télből pedig perzselő nyár. A legszebb dolog volt tudni, hogy az ember hiányzik valamelyik más embernek és ha ez az ember az akit a leginkább szeretsz maga az élet. Max volt az életem.
-Szóval el megyek és úgy döntesz le csukod azokat a gyönyörű szemeidet? - kuncogott tovább.
-Szóval úgy döntöttél elhagysz egy szó nélkül Maxim ? Azt hitted ezzel majd elfelejtelek? Majd könnyebb lesz, majd megutállak? Ezt hitted Max? - az arc kifejezése inkább hasonlított egy megbánó kiskutyára mint egy férfiére, apró könnyek égették a szemem, annyira megkönnyebbültem, hogy látom, hogy él. Itt van velem. Vissza jött érted Rosalie.
-Sajnálom.
-Ennyi? Sajnálod.? Én is sajnálom Maxim Bianchi, hogy jobban szeretlek mint megérdemled, hogy ameddig távol voltál betegesen aggódtam érted, hogy ameddig itt hagytál a pokolba csöppentem, ahol elszippantott mindent egy zsarnok. Én is sajnálom, hogy szeretlek tényleg sajnálom, hogy nélküled már levegőt is fáj venni. - most már kétségbeesett könnyek égették az arcom, nem dühös voltam hanem megkönnyebbült és boldog. A fiú ajkai az enyémre tapadtak, leírhatatlan volt. Nem készültem fel rá,de ő csak csókolt mintha az élete függene rajta, bátortalanul vissza csókoltam mire ő elmosolyodott és hatalmas kezei közé vette az arcom.
-Olyan édes vagy.. - suttogta bele a fülembe mire össze rezztentem egy újabb kuncogást váltva ki belőle.
-Ne nevess rajtam.. - és a mosolyom le vakarhatatlan volt.
-Miről beszélsz nem értem.. - még hogy nem érti, felháborító. Bele csókolt a nyakamba aztán vissza tért a számra.
-Maxim.. .
-Mi a baj? - húzódott el tőlem egy pillanatra és a hüvelykujjával letörölte a könnyeim.
-Azt hittem sosem jössz vissza.. Én tényleg megijedtem, azt mondtad három hét, de egy hónap lett belőle aztán kettő.. És én..
-Csss.. - folytotta belém a szót, egy újabb csókkal. - Sohasem, érted? Sohasem hagylak el.
-Ígéred?
-Ígérem.
Aznap este a mellkasán aludtam el, hallgatva az egyenletes szív verését, és dudolását valami régi dallamnak ami álomvilágba ringatott.

*Reggel*

Párat pislogtam felkeltés révén, majd megtöröltem a szemeim. Max karjait a derekam köré fonta úgy tartva engem miközben ő édesen szuszogott pillái hol-hol megremegtek és ajkain mosoly ült.. Szépet álmodott.. A fejem viszont sajgott ezért kiharcolva magam hatalmas mancsai közül elindultam... Volna. De a lábaim úgy döntöttek nem akarnak velem jönni. Amikor pedig megpróbáltam magam után vinni és hozzá nyúltam, nem éreztem.... egyszerűen semmi, mintha ott sem lettek volna. Mi a franc?
-Maxim.... - suttogtam kétségbeesetten..és megráztam a vállát, és ismerős könnyek futottak végig az arcomon. Gyenge szar vagy Rosalie.
-MAXIIM!-szóltam hangosabban neki, mire szemei erőtlenül kinyiltak és csukta volna vissza , de észre véve a könnyeim azonnal fel ült..
-Mi a baj miele?
-Nem tudom mozgatni a lábam... - szipogtam tovább, a lábaimhoz nyúlt és össze ráncolta tökéletes homlokát. Felpattant majd kirohant az ajtón. És alig egy fél perc múlva karon ragadva az álmos szemű Amyt törtetett be az ajtón a földre taszítva a lányt.
-Nem tudja mozgatni a lábát. - szemeim szikrát szórtak a földön ülő lány felé aki remegő lábakkal jót közel hozzám.
-Rosalie.?
-Amy...?-szemei könnyektől és félelemtől csillogtak. Mind ketten féltünk, rettegtünk ettől az ismeretlen világtól.. Amy volt az egyetlen társaságom itt.. Rengeteget beszélgettünk már, Londonban született és ott is járt egyetemre, a szülei segítették de rengeteget követeltek tőle. . Lorenzo munkát, pénzt és szabadságot ajánlott neki.. Ő pedig naivan követte őt.. Azt viszont el felejtette említeni neki, hogy miket kell csinálnia..... Ezért is gyűlöltem őt, manipulált, bántalmazott és pusztított. Amy óvatosan a lábamhoz ért majd miután látta kifejezéstelen arcom egy tű után nyúlt amit a lábamba szúrt, olyan volt mintha nem is lett volna, mintha a tű nem szúródott volna bele a bőrömbe. Kétségbeesetten nyúltam Maxim felé aki magához szorította rázkódó testem. Nem velem történik. Nem velem történik. Mantráztam magamban, ez egy rossz álom, álmodom... Lorenzo álmos szemekkel nyitott be az ajtón, és mind hármunk égető szemeivel találta magát szembe magát.
-Mi történt?-makogta idegesen.
-Te történtél te gyász.. - suttogtam neki oda.. Hát nyelje le magát.
-Nem tudja mozgatni a lábát.. - motyogta oda neki Amy is.. Mire ő egy bizonytalan lépést tett felénk mire Maxim teste előre lendült, kezei ökölbe szorultak és szemei szikrákat szórtak a meglepődött fiú felé.
-Maxim. . Én..
-Ez volt az utolsó csepp abba a kibaszott pohárba érted ezt? Az öcsémként szerettelek.. De rohadtul el basztad a bizalmam érted? Nem akarlak többet meglátni ebben a házban, csak szedd a koszos cuccod és tiprodj innen. - a fiú szemei tiszta érzéseket szórtak. Meglepődött, mérges volt és szomorú.. Majd sarkon fordult és elhagyta a szobát... Én pedig továbbra is Max karjai között csüngtem, mint holmi kismajom az anyján, mint valami menedék úgy húztam magamhoz a megfeszült fiút.. Lehetetlen még is annyira valóságos.
Én pedig annyira mű vagyok.

Szerkesztve :2018.03.28