Forza Milan

103. fejezet

Lexy

- Lex! - szólt utánam anya, mikor el akartam indulni a Stadionhoz, hogy meglepjem a barátomat.

- Igen? - léptem vissza az ajtóból és kérdőn fordultam a szüleim felé, akik nagyon komolyan néztek rám. - Baj van?

- Nincs - rázta meg apa a fejét. - Miért tudsz valamit, amit mi nem?

- Nop, csak annyira szigorúan néztek - mutattam rájuk.

- Ott már gondok vannak, ha te ezt szigorúnak látod - vigyorodott el jó anyám végre és ettől a gesztustól a gyomromban lévő csomó is feloldódott.

- Akkor? - vártam türelmetlenül a válaszra.

- Ülj le! - nézett rám apa szintén vigyorogva.

- Ó, basszus! Itt tényleg baj van - pislogtam meglepetten, de tettem amit mondott. - Ki vele, ne kíméljetek! - sóhajtottam fel letörten, mert úgy éreztem ebből semmi jó nem fog kisülni. Pont ezért kerekedtek el a szemeim, mikor drága jó szüleim nevetni kezdtek rajtam.

- Úgy gondoltuk, hogy elég nagylány vagy és azt is tudjuk, hogy már nem hiszel a Jézuskában - kuncogott anya jókedvűen, én pedig csak vártam, hogy mit akarnak kihozni ebből - ezért kicsit előrébb hoztuk neked az ünnepet. Boldog karácsonyt kicsim! - nyújtott felém valami papírt.

- De az még egy hét - nyökögtem zavartan miközben próbáltam felfogni, hogy mit is tartok a kezeim közt. - Úristen! - bicsaklott meg a hangom majd felnéztem a szünet nélkül mosolygó szüleimre és szégyen nem szégyen elbőgtem magam. - Köszönöm! - ugrottam fel hirtelen és mindkettőjüket megölelgettem. - Nem is tudom, hogy mit mondjak - töröltem le a könnyeket az arcomról.

- Semmit - vonta meg apa a vállát. - Érezd jól magad, nekünk csak ez számít.

- Imádlak titeket - vigyorodtam el, majd a táskámba süllyesztettem az ajándékot. - Viszont most mennem kell, mert randim van - dobtam puszit feléjük mielőtt kiléptem a bejáraton. Nem akartam hálátlannak tűnni, de szinte még én sem fogtam fel, hogy mekkora kincset kaptam tőlük.

Sietősen indultam el a pálya irányába, de közben a gondolataim a táskámban rejlő papír körül forogtak. Tényleg nagyon örültem neki, és még csak most kezdett leesni, hogy mit jelent ez számomra.

- Ciao Kislány! - ébresztett fel merengésemből Monty hangja.

- Szia Kapitány! - vigyorodtam el szélesen, de rögtön le is fagyott az arcomról a mosoly mikor megláttam az előttem álló gondterhelt ábrázatát. - Mi történt?

- Stephan és Mattia - ejtette ki a neveket a száján és többet nem is kellett mondania, azonnal értettem.

- Ugye nem bántották egymást? - kaptam a kezemet a számhoz ijedten.

- Nem sok hiányzott hozzá, de még időben leálltak.

- Ne haragudj - sütöttem le a szemeimet - nem akartam, hogy ez legyen - mardosott a bűntudat belülről.

- Ugyan már - legyintett Ricky - nem a te hibád - ölelte át a vállamat. - A két kiskakas nem bír a vérével. Talán nem is baj, hogy az egyik most kiszáll a versenyből - meredt maga elé elgondolkodva.

- Ez annyira igazságtalan - pislogtam szomorúan az kapitányra. - Miért pont neki kell mennie? Miért nem tudják megbecsülni, mikor az idekerülése óta azt hangoztatja, hogy ő mindig is itt szeretett volna játszani, ez az otthona? - csuklott el a hangom.

- Sajnos ez a focisták élete - szorította meg a vállamat Monty. - Ha az érdekek úgy kívánják, adnak-vesznek minket, mint egy rohadt árucikket. Stephan még összeteheti a kezét, hogy nem Angliába, vagy Kínába került.