Forza Milan

68. fejezet

Lexy

Stephan kezét szorongatva léptem át a ház küszöbét. Barátom átölelte a vállamat és biztatón rám mosolygott. Elnavigált velem az ebédlőig ahol egy kedves, szőke hajú nő várt minket.

- Na végre! - mosolygott ránk. - Már azt hittem, hogy inkább felfalod ezt a kislányt, minthogy bemutasd nekem. Szia, én Lucy vagyok, ennek a lökött fiúnak az anyukája - fordult felém.

- Anya! - forgatta meg a szemeit Stephan, amin jót mosolyogtam.

- Buon Pomeriggio! - köszöntem illedelmesen. - Alexa Silver, de mindenki csak Lexynek szólít.

- Szép neved van, de ha lehet akkor inkább tegezz, mert nem akarom rosszul érezni magam a korom miatt.

- Rendben, köszönöm - pirultam el és közelebb bújtam Stephanhoz.

- Ó, de buta vagyok, üljetek le - mutatott a székekre, amik egy már megterített asztal mellett álltak. - Mindjárt hozom a kaját.

- Segíthetek? - néztem rá félve, mire elmosolyodott.

- Köszönöm, de nem kell. Ti csak...na szóval, szórakoztassátok egymást míg visszajövök - nevetett fel.

Úgy éreztem, most értem el a bőrömmel azt a szintet, hogy ennél pirosabb már nem lehetek. Stephan röhögve leült és az ölébe húzott.

- Bocs, nem tudom mi van vele, de nem ilyen szokott lenni. Szerintem tetszel neki - simított végig az arcomon nevetve.

- Gondolod? - kérdeztem aggódva.

- Tuti - bólintott mire kuncogni kezdtem. - Most mi van?

- Bele sem merek gondolni, hogy miket mondott volna, ha nem tetszenék neki - néztem a barátom szemeibe, ahol azon nyomban el is vesztem a barna kavalkádban.

- Itt is vagyok - jelent meg Lucy egy hatalmas tál tésztával a kezében amit letett elénk az asztalra. - Szedjetek! Jó étvágyat!

- Köszönjük - válaszoltam illedelmesen.

- Ú, bolognai, a kedvencem! - támadta le a tálat a mellettem ülő focista.

- A bolognai? - nevettem el magam. - Azt hittem, hogy a milánói a kedvenced?

- Az is, de a bolognaiban hús is van - tömte tele a száját. Nevetve néztük hogyan tünteti el a felhalmozott ételt a tányérjáról. Fokozatosan oldódott fel a hangulat és egyre többet beszélgettünk a barátom anyukájával, akit szinte minden érdekelt ami velem kapcsolatos volt. Értsd a jövőbeni terveimtől a főzéstudásomon át a családomig. Készségesen válaszolgattam neki, mire ő hálából érdekes történeteket mesélt a "kicsi" Fáraóról, amit a "nagy" nem nézett jó szemmel. Épp azon nevettünk, hogy a barátom kiskorában mindig hisztizett, ha a labdája nem volt az ágya mellett, mikor megcsörrent a mobilom.

- Elnézést - mentettem ki magam, majd felálltam és kisétáltam, hogy ne zavarjam a többieket.

- Szia - köszöntem mosolyogva a hívónak.

- Lex! Ezt nem fogod elhinni - hadarta Lolo. - Én, Ádám, ráöntöttem és megcsókolt - magyarázott össze-vissza.

- Hé, hé, hé - csitítottam le.- Lassabban, mert így nem értek egy kukkot sem.

- Á, ezt így nem lehet - nyüszített fel. - Mikor érsz haza?

- Nem tudom - vontam meg a vállam, amit ő nem láthatott. - Stephan elhozott az anyukájához vacsira.

- Ó, lassan megkéri a kezedet - vihogott fel.

- Idióta - mordultam rá.

- Akkor nem is zavarok - kuncogott bele a telefonba.