Forza Milan

90. fejeze

- Igen - sütöttem le a szemeimet elpirulva.

- Basszus Lex, ez hatalmas elhatározás. Biztos vagy te ebben?

- Egyedül a halál a biztos - nevettem fel idegesen, de mikor megláttam a barátom rosszalló pillantását, inkább beharaptam a számat, nehogy megint valami hülyeséget mondjak. Tekintetemet a mellettünk lévő újságra vezettem és elmosolyodtam a kép láttán. - Soha semmiben nem voltam még ilyen biztos - suttogtam magam elé.

Lorenzo felült, majd mellém kúszott és átölelte a vállamat.

- Hű, csajszi ez hatalmas lépés lesz a kapcsolatotokban - vigyorodott el. - Ő tud már róla? - kérdezte, mire megráztam a fejemet.

- Nem akarom, hogy előre megtervezett legyen. Az annyira gáz, hogy odamegyek és azt mondom, hogy "figyi, ma este kilenckor lefogok veled feküdni".

- Akkor hogy akarod kivitelezni? - meresztette rám a szemeit Lolo.

- Nem tudom - vontam meg a vállam miközben a gyomromat apró kövek sokasága kezdte nyomni. - Mostanában egyre többször kerülünk "olyan" helyzetbe - karmoltam a levegőbe. - Talán az lenne a legjobb, ha hagynám, hogy megtörténjen - morfondíroztam az orrom alatt. - Nem tudom, fogalmam sincs, hogy csináljam - sóhajtottam fel keserűen.

- Hé - simogatta meg a hátamat a barátom. - Most pont úgy nézel ki, mint aki a kivégzésére vár, nem pedig le akar feküdni a barátjával - nevette el magát, amitől nekem is jobb kedvem lett.

- És ti? Szóval Ádám és te...? - néztem rá félve.

- Igen - pirult el. - Már voltunk együtt.

- És milyen volt? - kérdeztem kíváncsian, majd rájöttem, hogy nem lehetek ekkora tahó. - Upsz, bocsi. Azt hiszem ehhez semmi közöm nincs.

- Nyugi - mosolygott rám Lorenzo. - Életem legjobb élménye volt - sóhajtott fel elvarázsolt hangon. - Úgy éreztem magam, mintha ő lenne az első.

- Az első mindig fáj - jelentettem ki. - Neked is...?

- Mármint Ádival? - kérdezte és én bólintottam. - Nem, dehogy is - rázta meg a fejét. - Csak olyan intenzív volt és annyira magával ragadott, hogy teljesen elfelejtettem mindent - meredt maga elé egy csibészes mosollyal a szája sarkában. Hirtelen rám nézett. - Ettől félsz?

- Mitől?

- Hogy fájni fog.

- Nem tudom. Talán. Mindenki azt mondja, hogy az első mindig szar és hogy az sosem jó a lánynak...

- Erről sajnos nem tudok nyilatkozni - sóhajtott fel Lolo, mire rá néztem és mikor a tekintetünk találkozott, elröhögtük magunkat.

- Olyan hülye vagy - vágtam hátba nevetve.

- De te így szeretsz - nyújtotta ki rám a nyelvét.

Tökéletesen igaza volt. Senki mással nem tudtam volna erről így beszélgetni csak vele. Anya is biztos meghallgatott volna és meg is értett volna, de Lolo más volt. Vele minden sokkal könnyebbnek tűnt.

(...)

- Muszáj pont abba a puccos étterembe mennünk? - kérdeztem elgyötört hangon Stephantól. Fáradt voltam és frusztrált, mert az egész délutánom rá ment, hogy találjak egy olyan ruhát a szekrényemben, ami illik ehhez az alkalomhoz.

- Manuel oda foglaltatott asztalt, hogy lenyűgözzön téged - ölelt át, hogy megnyugtasson.

- Nem mondtad neki, hogy az én lenyűgözésemhez elég lett volna, ha rendel egy pizzát és itt esszük meg nálad?

- Mondtam neki, de úgy gondolta, hogy szeretné megadni a módját annak, hogy megismerhesse a "sógornőjét" - vigyorgott rám a barátom. - Ja és a médiának sem mindegy, ha látják, hogy jóban vagy a családommal.

- Remek - nyögtem fel. - Nem is tudtam, hogy mi hiányzik még az estémből - húztam el a számat.

- Kicsim - fordított maga felé a focista. - Ha nem akarsz menni, lemondom - simított ki egy elkóborolt tincset az arcomból.

Egy pillanatra elgondolkodtam az ajánlatán, de aztán inkább megráztam a fejem. Tudtam, hogy rengeteget jelent neki ez az este.

- Menjünk. Majd csak kibírom valahogy - nyomtam egy puszit a szájára.

- Hé - kapta el a karomat, mikor el akartam lépni mellőle. - Ez nem elég - suttogta a számba és hevese megcsókolt. Karját körém fonta és közelebb húzott magához. Ajkai majd felfalták az enyémeket és mikor nyelve bejutott a számba, felnyögött az élvezettől. Levegőért kapkodva váltunk el egymástól.

- Ha nem sietünk elkésünk - vettem mély lélegzetet, hogy lenyugtassam a szívem vad dübörgését.

- Lehet, hogy nem is lenne rossz ötlet maradni - morgott Stephan miközben ujjaival a blúzom alá kúszott és a derekamat simogatta.

- Nem szeretnék rossz pontot kapni a bátyádtól - húzódtam el tőle és megpróbáltam a megvadult pillangóimat kordába zárni.

- Igazad van - sóhajtott fel lemondóan. - Már nekem sem tűnik olyan jó ötletnek ez a vacsora - biggyesztette le az ajkát, mint egy kisgyerek.

- Ne morogj, hanem induljunk - fogtam meg a kezét és húzni kezdtem az ajtóhoz. - Nem azért készülődtem egész délután, hogy most visszakozzál.

Kint az udvaron beszálltunk az autójába, majd elindultunk az étterembe, ahol már várt minket a barátom bátyja és egyben menedzsere. Útközben kibámultam az ablakon és figyeltem a város fényeit. Kérdések milliói özönlötték el az agyamat. Mit keresek én itt? Mivel érdemeltem ki ezt? Miért van velem?

Stephan, mintha érezte volna a bizonytalanságomat, összefűzte a kezeinket. Szájához emelte és minden ujjamat külön, külön megcsókolta. Szemeibe nézve elmúlt minden bizonytalanságom. Tudtam, hogy ennél jobb helyen már nem is lehetnék, hiszen azokból a tekintetekből sugárzott felém a szerelem.