Forza Milan

18. fejezet

- Reméltem, hogy nem - nézett végig rajtam. - Azt hittem mezben jössz - húzta fel a szemöldökét.

- Sajnos, az egész családban nem találtam egy normális mezt sem. Barcelonásban mégsem akartam jönni - sóhajtottam.

- Most komoly? Itt vagy már két hónapja és még nem szereztél be magadnak egy árva mezt sem? - hitetlenkedett.

- Más dolgom volt - néztem rá mérgesen. Ő ezt úgysem értheti. Anyáék sokat dolgoznak és talán most kezdünk el talpra állni anyagilag, mert a költözés rengeteg pénzünket felemésztette. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy mezt vegyek.

- Bocs, nem akartalak megbántani - vizslatta az arcom kedvesen és az én mérgem, ahogy jött, úgy el is szállt.

- Bocsánat kérés elfogadva - mosolyogtam rá.

- Helló, helló, helló - hallottam meg egy irritáló hangot a hátam mögül. Megforgattam a szemeimet, amin - Stephan jót derült, majd a hang tulajdonosa felé fordultam.

- Szia Kiscica - vigyorgott rám a Milán fekete bőrű csatára és lekezelt a mellettem álló csapattársával.

- Ciao - köszöntem neki, hogy ne legyek bunkó.

- Hát ti? - vigyorgott ránk hófehér fogaival. - Hova készültök fiatalok?

- Megnézzük a meccset - válaszolt helyettem Stephan, mert látta rajtam, hogy nem sok kedvem van kommunikálni a barátjával.

- Együtt? - húzogatta vigyorogva a szemöldökét Balotelli.

- Igen, együtt - néztem rá mérgesen. - Gondot okoz?

- Hűha, nem is cica, hanem vadmacska! - hahotázott olyan hangosan, hogy a folyosón mindenki felénk fordult.

- Mario, fejezd be! - jelent meg mögötte Mattia. - Ciao, Lexy - mosolygott rám és megpuszilt. A csatárnak mintha elvágták volna a hangját, érdeklődve fordult De Sciglio felé.

- Ti ilyen jóban vagytok? - mutatott ránk.

- Igen - bólogatott a hátvéd, mire rámosolyogtam. - Mit csinálsz itt? - fordult felém aztán.

- Velem jön a meccsre - válaszolt Stephan, mielőtt megszólalhattam volna. Most komolyan, mi vagyok én? Kisgyerek, aki nem tud magától beszélni?

- Stephan felajánlotta, hogy megnézhetem vele, mit alakítotok a pályán - pislogtam a fiúkra morcosan, akik viszont egymással néztek farkas szemet.

- Hűha - nevetett fel Balotelli újra. - Kiscica, jól feladtad nekik a leckét.

Értetlenül néztem a csatárra. Miről beszél? Meg is kérdeztem volna, de megint csak meghallottam a nevemet.

- Ciao, Lexy - mosolygott rám a brazil, társai mellől, majd hozzám lépett és legnagyobb meglepetésemre, tőle is kaptam puszit.

- Szia Kaká! Luca és Isabella jól vannak? - kérdeztem rá a gyerekekre.

- Igen, hiányolnak - mondta és éreztem a hangján, hogy nem hazudik.

- Valamelyik nap elhozhatnád őket és akkor vigyázhatnék rájuk - néztem várakozón rá.

- Oké - vigyorgott -, ezt még megbeszéljük. De most már induljatok, mert mindjárt kezdődik a meccs és ha Allegri meglát itt, leszedi a fejeteket.

- Igaz - fogta meg a kezem Stephan és húzni kezdett maga után. Arcomat elöntötte a forróság, ahogy összekulcsolt kezeinkre néztem.

- Sziasztok - köszöntem el futtában a meglepődöttségtől szóhoz sem jutó focistáktól. Átvergődtünk a tömegen, de a Fáraó egy percre sem engedett el.

- Megjöttünk - állt meg pár perc múlva és én is megtorpantam. A Vip páholynál álltunk. Szemeim elkerekedtek a csodálkozástól. Azt hittem, hogy valahova a lelátóra szerzett nekem jegyet és nem is gondoltam volna, hogy a legjobb helyről nézhetem végig a meccset. Beléptünk, ahol már voltak egy páran.

- Ciao, Fáraó - hallottam mindenhonnan. Stephan mindenkivel lekezelt és váltott néhány szót, de a kezemet nem engedte el, szorosan fogta.

- Szia, Riccardo - állt meg a sérülés miatt nem játszó Montolivo előtt.

- Helló, Stephan - kelt fel a középpályás és olasz szokáshoz híven megölelgették egymást. Végre az én kezem is kiszabadult a fogságából. Elgémberedett ujjaimat mozgattam, hogy beindítsam bennük a vérkeringést, mikor Montolivo kérdésére lettem figyelmes.

- Ő a barátnőd? - nézett rám, majd a csapattársára. Meg sem várva a választ, nyújtotta a kezét és bemutatkozott. - Riccardo Montolivo.

- Alexa Silver - fogadtam el és rámosolyogtam -, de csak Lexy.

- Gratulálok - csapta hátba a barátját. - Gyönyörű lány, nem csodálom, hogy lecsaptál rá.

- Mi nem... - kezdtem szabadkozni zavartan.

- Lexy nem a barátnőm - mondta és valamiért nekem nagyon rosszul esett ez a kijelentése. Végül is mit vártam? Ő Stephan El Shaarawy a Milan híres csatára. Én meg? Egy takarítónőnek és egy biztonsági őrnek a lánya. Teljesen más súlycsoportban vagyunk. Mégis mit képzeltem?

- Ó, bocs - nézett ránk bűnbánóan -, csak annyira illetek egymáshoz, ráadásul fogtad a kezét - magyarázkodott.

- Semmi gond - vettem erőt magamon és rámosolyogtam. - Csak haverok vagyunk - ejtettem ki a szavakat. Stephanra néztem, akinek az arca komor volt. Gondolom nem tetszett neki, hogy egy ilyen lányt a barátnőjének néztek.

- Kezdődik - mutatott a pályára az egyik bent lévő férfi és aztán mi is meghallottuk a kezdő sípszót. Leültünk és kezdetét vette a meccs, ami elterelte egy időre a figyelmem a mellettem ülő srácról.