Forza Milan

13. fejezet

- Félsz, hogy igazam van? - vágtam csípőre a kezem és egyre jobban élveztem a köztünk kialakult szócsatát.

- Sose - vigyorgott rám huncutul.

- Lexy, most te rúgjál nekem, mert Dárius már olyan uncsi - nyafogott az öcsém.

- Bocs, de hív a kötelesség - néztem a hátvédre, akinek nem akaródzott elmenni, sőt.

- Én is beszállhatok? - kérdezte.

- Csak akkor, ha valamelyik spanyol vagy angol csapatból választasz magadnak focistát - húztam az agyát és az arcára kiülő méla undortól elkapott a nevetés.

- Nem, lehetne olasz? - könyörgött, de én csak nemlegesen csóváltam a fejem. - Oké, akkor én leszek Messi.

Megütközve néztem rá és ő is észre vette, hogy ez a választás nem nyerte el a tetszésemet.

- Most mi van? Barcelonás és jó játékos.

- De ő egy beképzelt argentin törpe - fakadtam ki.

- Tehát mégsem olyan jó a spanyol foci? - szenyózott.

- A focival nincs semmi baj, csak egy két játékossal. A legegyszerűbb, ha elmondom, ki nem lehetsz - néztem rá és sorolni kezdtem. - Messi és Diego Costa kizárva, de Illaramendi és Godin se a kedvenc.

- Ó - döbbent meg, - Nagyon konkrét elképzeléseitek vannak.

- Tudod, mi nem csak a játékost, hanem magát az embert is nézzük.

- Akkor ha Neymar leszek, rúghatok? - mosolygott rám.

- Persze, csak ne felejtsd el, hogy egy ötéves áll a kapuba - figyelmeztettem.

- Okés - lépett a labda mögé és amilyen óvatosan csak tudta, megrúgta azt. Medox elvetődött és simán kivédte. Kérdőn néztem a focistára.

- Nem direkt rúgtam így - mentegetőzött. - Jó az öcséd - pacsizott le a kicsivel, mikor a labdáért ment. Büszkeség öntötte el a szívem, mert azért mégiscsak egy híres focista dicsérte meg a tesóm.

- Most te jössz - nyújtotta át a labdát vigyorogva. - Ki leszel?

- Marcelo - mondtam pillanatnyi gondolkodás után és letettem a labdát a 11-es pontra. Rárúgtam, de a kicsi ezt is védte.

- Kettőből kettő - nézett ránk Dárius, majd ő nyúlt a labdáért. - Most Roni jön - mondta mire én csak megforgattam a szemeimet. A védő jókat röhögött rajtunk. Dárius beállt a videókon látott terpeszbe és leutánzott mozdulatok után, rárúgta a labdát. Gól. Elképedve néztem rá. Önelégült fejéről sütött a beképzeltség.

- Ott a gól - mondta és én már a hangsúlyától majdnem neki ugrottam.

- Nem semmi a kiscsávó - röhögött fel De Sciglio.

- Ne is mond - legyintettem - és még a gólörömöt be se mutatta.

- Ó, tehát teljes CR7 klón akar lenni?

- Az, basszus. Ronaldo az atyaúristen neki. Nem is tudom, hogy mivel lehetne leszoktatni róla - sóhajtottam fel.

- Majd kinövi - nevetett a focista -, legalábbis reménykedjünk, mert ez nagyon durva - súgta oda, mire felnevettem.

Megcsörrent a telefonom és én kapkodva nyúltam utána, hogy minél hamarabb elhallgattassam a Barca indulót.

- Szia, anya! - szóltam bele, mikor megláttam a kijelzőn, hogy ki keres. - Jó, már megyünk is - nyomtam ki a készüléket.

- Fiúk, indulás! - kiáltottam az öcséimnek, majd a hátvédre néztem. - Köszi a beszélgetést, jó volt veled vitázni - vigyorogtam.

- Nekem volt megtiszteltetés - hajolt meg, mint egy középkori lovag. - Mikor lesztek legközelebb? - nézett ránk.

- Anya holnap is dolgozik, tehát délután megint kinézünk.

- Miért nem délelőtt? - értetlenkedett.

- Mert akkor nektek van edzésetek - világosítottam fel.

- Ja, igaz - jött egy kicsit zavarba. - Akkor ha nem bánjátok, holnap délután megint csatlakozom hozzátok.

- Nem zavarsz. Nekünk csak jó, ha egy híres focista is játszik velünk - évődtem vele.

- Hát ha neked CR7, Valdés és Marcelo nem elég híres, akkor jó, legyen, én is beszállok - bohóckodott, mire vállba boxoltam.

- Ne szállj el magadtól - mondtam, majd a fiúkat magam előtt terelve elindultam megkeresni anyát.

- Ciao, Alexa - szólt utánam nevetve.

- Ciao, Mattia - néztem hátra, már meg sem lepődve, hogy ő is tudja a nevemet. - A barátaimnak csak Lexy - intettem neki, majd otthagytam a Milán meglepődött kettesét.