Sajnálom, megbántam [H.S.]

3.

"Lost and cold"

A következő kedd reggelén már sokkal korábban fent voltam, mint máskor, pedig alapjáraton is csak négy-öt órát tudok aludni. Nem tudom, hogy miért van ez, de az elmúlt hét év alatt hozzászoktam, szóval egyáltalán nem okoz gondot. Az iskolába persze, nem túl sok kedvem volt bejönni, még így felnőtt fejjel sem, de hát muszáj. Már mindent elterveztem a mai napra. Felkészültem Dolly utasításainak megfelelően, mert már a fenyegetőzés határán állt, hogy háromnegyedét nem akartam megcsinálni annak, ami szerinte ilyenkor kötelező. Vagy erősen ajánlott. Szerintem meg csak felesleges. Ő az idősebb, férje van, én meg iszonyú régóta nem randiztam, úgy őszintén férfival is rég voltam már. Valahogy nem is hiányzott. Megszoktam, hogy egyedül vagyok. Persze, ennyi ideig egyedül lenni baromi unalmas és hihetetlenül lehangoló, de végülis itt vagyok teljes "harci öltözetben".

Kissé furcsán érzem magam. Izgulok, de ez még nem annyira erős, inkább valamiféle bizonyítási vágy keletkezett bennem, de fogalmam sincs kinek kéne és mit is bizonyítanom. Már nincs kinek, már nincs mit és nem is lesz többé. Az a világ amiben felnőttem, másról sem szól csak a pénzről, a sikerről, a büszkeségről. De mihelyt kikerültem a körforgásból egy olyan "helyre" ahol nincs pénz, siker és többé nem volt mire büszkének lennem, beszippantott az a bizonyos "fekete világ". És én elvoltam benne. Élveztem. Aztán jött a nagy bumm és minden megváltozott. 

- Lia! - rázza meg a vállamat Ahren. Megrázom a fejem.

- Tessék? Miről van szó?

- Azt kérdeztem, hogy ebédelsz-e Dolly-val, Kit-tel és velem?

- Ja, öhm, persze. - bólintottam.

- Nagyon elgondolkoztál.

- Igen, bocs.

- Ugye nincs baj?

- Dehogy. Menjünk. - állok fel a székemből. Az ebédlőben a gyerekek elég nagy zajt csapnak, de amikor belépünk lehalkítjuk őket, elhozzuk az ebédünket, majd hátrasétálunk a külön nekünk, tanároknak elhelyezett asztalhoz. Szerencsére csak mi négyen vagyunk itt. A többi itt tanító tanár valamiért nem igazán szereti a mi társaságunkat, de nem törődünk velük.

- Hű, Lia, nagyon csinos vagy ma! - szólal meg Kit, amikor leülök.

- Köszönöm.

- Az én művem! - böki oldalba Dols.

- Ha kérdezhetem, mégis hogyan vetted rá, hogy felhúzzon egy ilyen szoknyát? - csak egy egyszerű lenge virágos szoknya volt, egy fehér felsővel és pár kiegészítővel.

- Én sehogy. Neki tetszett meg. Be kellett tuszkolnom minden boltba és próbafülkébe, de megérte.

- Meg hát! - kontráz Ahren. Elmosolyodtam, aztán újra bambulásba kezdtem, persze közben a tányérom kiürült. Úgyhogy fogalmam sincs mit ettem. A nevem hallatán felemeltem a fejem.

- Lia! Lia! Mi van veled? - néz rám felvont szemöldökkel Kit. - Mint akit elvarázsoltak. Nem szoktál ilyen lenni.

- Igen, tudom, bocsi. Figyelek. - de hiába mondom ezt, több infót vár a két férfi és egyszerre néznek Dolly-ra.

- Délután megy matekozni egy lánnyal az osztályunkból és a szingli apja istenien néz ki.

- Óhhaa! Csak nem vagy szerelmes?

- Nem, dehogy! - vágom rá. - Alig tudok róla valamit.

- Majd ma megismerkedtek.

- Valószínűleg nem is leszek a közelében 5-10 percnél többet. Amúgy meg nem is tudom, hogy tetszem-e neki. De valószínűleg nem.