Bezárva veled {chanmin}

XXII.

Hisz ő mindent tudott.

Seungmin szemszög:
Chan tényleg tartotta az ígéretét. Másfélóra múlva már a szobám ajtaján kopogtatott én pedig be is engedtem rögtön. A férfi kimérten lépett be, majd elmosolyodott amikor meglátott az ágyon ülve.

-Jobban vagy már? -Kérdezte miközben leült az ágyam szélére. Szemében őszinte aggódást véltem felfedezni, de biztos csak én látom így. Hisz miért érdekelné ez? így válaszképpen megvontam a vállamat. Amúgy tényleg jobban voltam, csak még nem tudtam kizárni a múltat. Hirtelen Chan megfogta az ölemben lévő kezemet és megszorította. -Tényleg érdekel. Nem szeretném ha rosszul lennél. Szóval, hogy érzed magad?

-Nem tudom... Azt hittem, hogy sikerült már elengednem a múltat, de úgy néz ki, hogy már ez sem megy... Szánalomra se vagyok méltó. -Gyűltek újból könnyek a szemembe. Komolyan gondoltam az elhangzottakat. Miért vagyok ilyen gyenge? Miért nem tudom elengedni ezt, hisz évekkel ezelőtt történt. De képtelen vagyok rá...

-Ez nem igaz! -Ül közelebb Chan és átkarolja a vállam. -Ez teljesen normális. Nehéz magunk mögött hagyni azokat a dolgokat amik gyerekkorunkba hatással voltak. Sőt, nem is lehet. Csak el kell fogadnunk és megpróbálnunk azzal a tudattal élni, hogy ami megtörtént az megtörtént. El kell fogadnunk őt, mint egy jó barát és hagyni, hogy velünk éljen. Az embernek vannak barátai, támaszai akikkel sikerülhet ez. Nem vagy szánalomra se méltó, egyszerűen csak segítségre van szükséged.

Csak lehajtott ültem és szipogtam. Jólestek a másik mondatai. Tényleg ennyi lenne? Hogy lehet egy ilyennel együtt élni. Igaz, ő nem tudja, hogy a szüleimet meggyilkolták, bár sejthet valamit. Hirtelen Chan teljesen felém fordult és megölelt. Először meglepődtem, hogy egy ilyen embernek van egy ilyen oldala, de viszonoztam. Jó volt a közelébe tudni magam. Úgy éreztem, hogy a keze fenntart a vízen és ha itt van mellettem nem érhet veszély. Viszont megint előjött a gonosz hang a fejemből. Mi van, ha ez számára nem jelent semmit? Ha ez is valamilyen próba része? Emiatt én voltam az aki elhúzódott a meleg öleléséből és még távolabb is ültem tőle.

-Na, mi történt ilyen hirtelen? Büdös vagyok, vagy mi? -Kérdezte kuncogva én viszont egy mérges oldalpillantással néztem rá. -Mit csináltam? Nem szeretsz ölelkezni? Nekem, már bocs, de nem úgy nézett ki.

-Nincs bajom azzal... -Kezdtem egy kicsit ideges hangsúllyal. -Csak akkor, ha olyantól kapom aki nem őszinte! Honnan tudjam, hogy ez nem valamilyen próba része? Mindig mindennel hitegetsz! Hiszen téged nem is érdekel az állapotom, érzéseim, mert neked csak egy két lábon járó pénztömeg vagyok! Sokat fizetnek majd értem a vevőid? Lehet abból a pénzből tudsz egy új szárnyat kiépíteni? Ne tedd ezt velem! Nem akarok hamis reményekbe menekülni, hogy lehet innen kiút! Miért lenne? És, ha tudod, hogy ez van akkor hagyj kiélvezni a maradék időmet! Nem fogok tudni semmit tenni magammal. Még az ablakon se tudok kiugrani, hogy meghaljak! Hagyj békén... Nekem ez így nem megy...

A végére a hangom lehalkul és pár könnycsepp is kicsordul, amit erőszakosan törlök le magamról. Nem akarom, hogy valami azt sugallja van még kiút.

-Szóval így gondolod? -Kérdezte Chan ugyanolyan idegesen, keze ökölbe szorult. -Tudod, nekem is vannak érzéseim, akármennyire elképesztő. Nem állt módomba hitegetni és tudod, már egyre kevesebbet gondolok az eladói kötelezettségeimre. Nem tudom, miért van ez így, de hogy tudd... Én minden tettemet eddig komolyan gondoltam, ami számodra félreérthető volt. És, igen sok pénzt hozol nekem. Ha már felvettetted ezt az új szárnyat... Teljesen remek ötlet. Lehet az egész épületet feltudom mellette újítani! Reményt keltek benned? Képzeld te is nekem! Nem akarok egy ilyen dolog miatt összeveszni és szeretném ha megtudnánk beszélni a dolgokat, de nem tudom ilyenkor mi zajlik benned. Van mikor normális vagy és a másik pillanatba pedig a torkomnak ugrasz. Tudom, nehéz számodra, de meg kell próbálnod. Én nem emelek kezet rád. A vásárlóid ezt az első pillanatba megtehetik. Én nem akarok rosszat neked, ezért kérlek beszéljük meg a dolgokat.

A mondandója végére köpni-nyelni nem tudtam. Bevallotta, hogy neki csak egy élő pénztömeg vagyok, de nem akar velem rosszba lenni. Ez így hogyan van? Bár a szívem mélyén én se akartam ezt. S, hogy én keltek benne reményt? Mégis mivel? Nem csinálok semmit, ami miatt ezt kéne éreznie.

-Seungmin... -Mondta ki a nevemet halkan és közelebb ül hozzám, amit hagyok is neki. -Nem kérhetem azt, hogy felejtsd el amit mondtam, de tényleg nem akarom, hogy dühösek legyünk egymásra. El kell fogadni ezeket a dolgokat, akármennyire is nehéz és tudom, hogy a te szemszöged rosszabb, de kérlek... Én őszintén szólva csak ebédelni akartalak hívni. Seungmin... Lehetne az hogy kibékülünk? Én nem akarom ezt.

Felnevettem. Nem vagyok hozzászokva Chan éles hangulatingadozásaihoz. Viszont valami miatt én sem akartam ezt. S meg is mondtam neki, majd ezután a hasam is megkordult jelezve, hogy ő elfogadja a Chan által felajánlott ebédet. Némán le is mentünk az ebédlőbe, ahol a levest is a saját gondolatainkba merülve fogyasztottuk. Vagyis én inkább Chan megfigyelésével. Megfogott benne valami. Mikor megölel a gyomrom bizseregni kezd és azt akarom, hogy rám figyeljen. S a veszekedés után se szerettem volna, hogy mérgesek legyünk egymásra akkor is, ha a mondataimat komolyan gondolom.

A másodikhoz kenyeret is adtak. Én pedig megelégeltem a hallgatást. Téptem egy darabot az ételből és megdobtam vele. Az elsőre rá se rántott, ahogy a másodiknál is csak felpillantott rám, de a harmadiknál felkapta a fejét.

-Te mit csinálsz? -Kérdezte tőlem komoly arccal, de a szája szélén apró mosoly bujkál.

-Elegem van, hogy te itt hallgatsz. Unatkozom. És nem szeretek csendben enni. -Dobtam meg még egy kenyér darabbal.

-Ezért inkább játszol az étellel? -Vonta fel a szemöldökét, én pedig bólintva hajítottam el még egy darabot. Ám ezután ő sem maradt tétlenül. Megragadta a sajátját és ő is tépett egy darabot, amivel eltalálta a fejemet. Aztán még párral folytatta, amikor egy remek ötlet jutott eszembe. Próbáljunk egymás szájába betalálni. Először én próbálkoztam és háromból kettő sikerült is. De aztán én jöttem. Esküszöm próbálkoztam, de Chan hülyén dobta nekem a falatokat és egyet sem tudtam elkapni. Erre egy nagyot nevetett. Hatalmas vigyorral rázta a fejét, ami engem elkápráztatott. Aranyos gödröcskék jelentek meg a szája sarkában, szeme ragyogott. Bárcsak többet látnám ezt. Gyönyörű szép! Várj... Ezt komolyan így gondoltam?

Ebéd után felmentünk először a szobámba, hogy eltudjam vinni a könyvem, mivel Chan irodájába mentünk, mivel neki volt egy kis elintéznivalója.

-Tényleg, hol van az új gyerek? -Kérdeztem tőle miközben a dolgozószoba felé mentünk.

-Felvettem, de csak jövőhéten kezd. Az árulót meg, meg se kérdezd, azt nem kell tudnod- Adja a tömör választ, majd előre enged az ajtóban. Egyből a kanapét veszem célba, ő pedig az íróasztalt, ahonnét majdhogynem három óra múlva áll fel, hogy leüljön mellém. Én rögtön változtatok az ülőpozíciómon és a vállára hajtom a fejem, folytatva az olvasást, amit ez elmúlt időben majdnem végig csináltam, kivéve akkor mikor Chanra terelődött a tekintetem.

-Jó a könyv? Nagyon elmélyülten olvasod. -Jegyezte meg a mellettem ülő. Kezét a combomra teszi, ami egy kicsit zavarba hozott, de remélem nem látta.

-Igen és ezért ne is zavarj. -Feleltem neki, amire egy elnyújtott okét ad majd elővette a telefonját és azon kezdett el nyomkodni valamit. Kezét nem vettem le a combomról én pedig a fejemet a válláról, ami miatt elmosolyodtam. Őszintén szólva ezt meg tudnám szokni.

Így ültünk több óráig. Egész pontosan késő estig.

Sajnálom, hogy ez a rész ilyen lett. Kicsit fáradtan írtam, de remélem élvezhető volt😊