Bezárva veled {chanmin}

XIV.

Van ott egy jó ismerősöm.

Seungmin szemszög:

-Jisung?

Ennyit tudtam kérdezni, mivel a barátom (ha nevezhetem így) tekintete megálljra kényszerített. Nagy, ijedt szemekkel nézett rám és én egyből vettem az adást. Nem szabadott volna megszólalnom. Ha egyszer hallgattam volna nagyanyámra! Nem tudom miért nem szólhatok a fiúnak, de tiszteletbe tartom ezt a kérését. Vagyis tartanám, ha nem lenne mellettem ez a zavaró Chan.

-Seungmin, te ismered őt? -Kérdezi tőlem és most én vagyok az aki ijedten néz Jisungra, de az ő szeméből is ugyanezt látom, úgyhogy nem lettem semmivel sem kisegítve. Az se jó, hogy nem tudom az okát annak, hogy miért nem beszélhetek a fiúról, hisz biztos látott minket a kamerákon, nem?

-Seungmin válaszolj! -Szól rám újra Chan, kivonva engem a gondolataimból. Hangja most ingerültebb. Ránéztem és az arcáról is ez volt leolvasható.

-H-hát...öhm... az ú-úgy van... -Dadogok. Nem tudtam semmit sem kitalálni ilyen gyorsan, főleg nem úgy, hogy ketten is néznek. -Azt h-hittem, hogy egy ismerősöm a-az! Nagyon h-hasonlít rá.

Zavartan kezdtem el tördelni a kezem. Chan reakcióját figyeltem, hogy beveszi- e ezt a dumát és úgy nézett ki igen, mivel bólintott egyet, majd hátradőlt a kanapén.

-Most hazudtál? Jisung ülj le! -A francba! Nem vált be és az se segít, hogy a barátom összehúzódva, kicsit remegve ült le. Nem tudok jól hazudni, főleg nem egy ilyen személynek, akinek csak a tekintetétől megijedek és most nagyon utáltam, hogy ennyire beszari vagyok.

-É-én nem! -Felelek a szemben ülőnek, de nem nagyon hitte el. -Én tényleg nem ismerem! Csak nagyon hasonlított valakire! -Chan erre csak gúnyosan felnevetett. Jól tudta, hogy hazudok és azt is tudta, hogy tudom, hogy tudja.

-Mondanék neked valamit, kedves Kim Seungmin... -Kezdi. Szemöldökét pedig  mérgesen húzza össze -Először is, Jisungnak az arca elég egyedülálló. Sok emberrel találkoztam már, de még egy olyannal sem, aki csak egy kicsit hasonlítana rá. Másodszor pedig elég kicsi az esélye, hogy az "ismerősödet" pont Jisungnak hívják. Nem vagyok hülye. Nem értem mért hazudsz, de ha mégis ezt teszed akkor gyakorold, mert elég rosszul megy.

Teljesen átlátta a helyzetet. De mit is hittem? Még én magam is tudtam, hogy ez bukta lesz. Rápillantottam Jisungra, aki még mindig félénken ült a széken, de mikor rám nézett, nem láttam benne utálatot, hogy szerencsétlen vagyok, hogy nem sikerült megmentem a... Mitől is?

-Seungmin, én szerintem türelmes vagyok hozzád és semmi olyat nem tettem, amitől rosszul éreznéd magad- Szólal meg újra. Már épp mondanék erre valamit, mikor Jisung közbevág:

-E-ez nem az ő hibája! -Húzza ki magát, hangja a végén már magabiztosan szeli át a köztük lévő távolságot. Láttam a fiún, hogy a hangja ellenére feszült, de próbálta elrejteni. -Mindent  elmagyarázok, ha kell, csak kérlek...

Az erőteljes hangvétele a végére nagyon lehalkult, úgyhogy nagyon kellet figyelnem, hogy mit mond, de az utolsó mondatot már nem hallottam. Chanra nézve láttam, hogy ő mindent értett és dühös tekintete egy kicsit meglágyult.

-Semmi okom nincs erre, csak... Tudod -Mondja Jisungnak és sikerült jól összekavarniuk. Jisungnak mit kéne tudnia? Mire nincs oka? -Most kérlek menj el. És küldj valakit aki hoz be valami reggeli szerűséget. Elég lesz szendvics is. Köszönöm.

Amint Chan kimondta az utolsó szót Jisung abban a pillanatban pattant fel és viharzott el. Azt hittem az itteni alsó kijáraton megy, ahol mi is bejöttünk, de ő a lépcső felé vette az irányt. Furcsállva néztem utána, aztán már csak egy ajtó csapódását hallottam. Megint ketten maradtunk Channal. Viszont most már nem olyan hangulatban, mint a legelején. Rápillantottam az órámra és meglepődve tapasztaltam, hogy már kilenc óra van.