Bezárva veled {chanmin}

VIII.

Azzal hátat fordított én pedig kénytelen voltam követni őt.

Írói szemszög:

Az ember azt gondolná, hogyha elrabolják nem fognak vele olyan kedvesen bánni. S itt van Seungmin (sajnos) elő példa. Három napja itt rostokol és szabad járást adtak neki. Vagy azért, mert bíznak benne, hogy nem szökik el, vagy csak jól fel vannak szerelkezve és látják mindenhol, így nem maradhatnak le egy mozzanatáról sem. Én is az utóbbiba hiszek.

A kajánál is azt hinnétek, hogy nem a legjobb, de mivel ebben az épületben van pénz az egyik legjobb szakácsot vették fel.

Már csak egy a probléma... Mikor jönnek a fiúért? Nem azért, mert annyira szeretné, csak mikor belegondol ebbe a gyomra összezsugorodik. Olyan rossz tudatlannak lenni! Épp az ebédje felénél tartott mikor elgondolkozott ezen. Annyi kérdés szeli át a fejét az elmúlt három napban, hogy az étvágya is elmegy ettől. Undorodva tolja arrébb a tányért és az ágyon keresztbe, hason terül el. Annyira abszurd ez az egész! Senki se gondolná, hogy elrabolnak egy átlagos húsz éves srácot! Főleg aki nem viszi semmibe sem az életben. A kedvenc entertainmentjénél dolgozik háttérmunkában és nem gyakornokként amit annyira szeretett volna. Erre esély sincs, mert belátta, hogy nem lehet híres idol, egy sérülés miatt . Egy egyetemen tanul, ami valamennyire érdekli és jó munkát ajánl és még élvezné is, főleg akkor, ha a barátaival tud egy vállalkozást nyitni közösen.

Ám erről most szó sem lehet. Itt van egy hatalmas házba bezárva és valami idegbeteg emberek vették meg. Azt sem tudja mi van a barátaival. Keresik egyáltalán?

Megannyi kérdés szelte át újból és újból az agyát, de egyikre sem kap választ majd egyhamar. Sírhatnékja támad, de ma már sírt eleget. Az őrök megbolygatták a fiú lelkét és még az álma is rátesz egy lapáttal.

Hogy tudnak minket kergetni az álmaink! Többféle álom létezik, de a legrosszabb mindig az ami a múltból jön elő. Mint egy láthatatlan erő körülölel és nap nap után egyre szorosabban fog körbe, míg úgy érzed megfulladsz. Hiába állsz ellen neki, lehet egy hosszabb időre elenged mindig ott fog a fejet fölött lebegni, mint egy fekete felhő. S mikor megint a sötétség bugyraiba kerülsz újult erővel csap le rád, de ez alkalommal gyorsabban és erősebben. Olyan mintha valaki fojtogatna, de mikor segítségér kiáltasz senki sem jön a segítségedre. Ilyen ez a 21. század. Az emberek álarc mögé bújnak és mikor nincs ott senki magányosan és összetörten néznek magukba. Egyedül oldják meg a problémáikat és nem is segítenek, ha kérsz tőlük valamit.

Seungmin pedig tényleg teljesen egyedül van. Nincs senki akire számíthatna és nem tud semerre se menni. Jobban tenné ha haladna az árral, de őt nem ilyen fából faragták. Ő már megtapasztalta milyen a legeslegsötétebb zugból kijönni és nem akar visszamenni oda, mert tudja. Tudja, hogy akkor örökre ott ragadna.

Míg a fiú ezekkel a gondolatokkal van elfoglalva a barátai sem tétlenkednek. Mindkettőjük máson aggódva ültek a kollégiumi szobába, ahol a telefonból kijövő Seungmin hangja hallatszodott: "Seungmin kerested, de most nem ér rá."

-Én ezt nem hiszem el! -Mondja hitetlenkedve Jeongin. Szívét jeges rémület lepte el és azt se tudta, hogy mit csináljon. A legjobb barátja nem veszi fel neki ezt a a szart és ő neki magyarázza, hogy azért van ez a készülék, hogy beszélni tudjanak rajta. Akkor nagy gond lehet, ha nem veszi fel.

Jeongin idegesen fújja ki a levegőt és próbál megnyugodni. Eldobja maga mellől a telefonját és az ujjain lévő lerágott bőrt kezdi el tépkedni.

-Miért nem veszi fel a telefont? -Kérdezi a szemben ülő fiútól. A vásárlás óta kevesebbet beszélnek egymással. Jeongin azért nem szólt hozzá, mert zavarban van a másiktól, Hyunjin pedig megijedt a barátja reakciójától. A fiú már a középiskoláról ismerte a haverjait és mióta az egyetemen előtti nyáron jött rá, hogy érez valamit a szobatársa iránt. Ekkor is megijedt és Seungmin közelébe kezdett el sokkal többet lenni, aki rájött Hyunjin érzéseire. Azonban egyikőjük sem szerelem szakértő, hogy tudják, ilyenkor mit kéne tenni, így Minnie hagyta had idegesítse a barátja. Azonban ő észrevette, hogy Jeonginnak ez mennyire rosszul esik.

-Szerintem csak megharagudott. -vonja meg a vállát a szőke és a barátja reakcióját figyeli, aki ezen felhúzta magát.

-És mégis mi oka lett volna rá? Három napja a telefont se veszi fel! Nem ír egy baszodj meg üzenetet sem!

-Nyugi, oké! -Fogja meg a kezét és enyhén megszorítja -Meg van a kulcsod Minnie lakásához?

Fura volt ez a nyugodt hangsúly az idegesebb félnek. A múltkor ő nyugtatta a másikat, de ez most fordítva történik. Hogy lehet ilyen nyugodt ő? Persze titkon egyikük se volt az. Hyunjin a társáért aggódott.

-Nem, nála hagytam -Feleli a kisebb, szemébe pedig könny szökik. Ha nem lenne ilyen hülye akkor most lehet, hogy nevetve karolná át a fiúk vállát.

-Oké... -Mondja halkan Hyunjin, majd elengedni Jeongin kezét. -Mi lenne, ha holnap elmennénk a lakásához, suli után, hm? Körbenézünk, de ha nem tudunk bemenni, akkor majd kitaláljuk mi lesz. Oké?

Erre bólintott majd hátradőlt az ágyon, hátát a falnak támasztotta. Hogy lehet ennyire buta? Ha nem hagyja a lakásban, akkor most nem fogna el rémület. Mit tehetett a legjobb barátja ellen? Annyi ideje ismerik egymást, valami nyomos oka kell, hogy legyen a némaságának. Nem akarja elveszteni a fiút! Annyi fájdalmas dolgon mentek keresztül és mindig számíthattak egymásra! Jeongin most már nem tudta visszatartani a könnyeit. Elkezdek lassan folyni, egyre gyorsabban. Ha nem lenne ekkor idióta! Ebből a szerelme nem vett észre semmit, mert háttal állt és pakolt. Azonban meghallotta a háta mögött a szipogást egyből megfordult. Látta a vörös szemű fiút és egyből odament hozzá. Nem volt jó emberek megvigasztalásában, de megfogta a kezét és elkezdte simogatni a karját. Viszont nem kellett, a vigasztaláson aggódnia, mert a kisebb megölelte. Szorosan szorította magához és nem akarta elengedni. Hyunjin először meglepődött aztán pedig a szíve hevesen kezdett verni. Gyorsan vissza is ölelt és imádkozott, hogy ne hallja meg a másik a hevesen verő ketyegőjét.

-Nincs semmi baj, pici! -Suttogja a fülébe és a hátát kezdi el simogatni. A Jeongin megállás nélkül sírt és Hyunjin vállába motyogta, milyen hülye és idegsítő egy ember. Ezt persze a szőke nem értette, de hagyta, hogy a kedvenc pólóját a szerelme összevizezze és nyálazza -Itt vagyok ne aggódj. Nem a te hibád, hogy nem veszi fel a telefont. Ez biztos megint valami hülyesége minden rendben.

Hyunjin már nem csak a barátját nyugtatta. Saját magát is, mert átjárta őt is a rémület. Seungmin tényleg nem szokott ilyeneket azért ilyeneket csinálni. Ne tűnik el napokra! Ám erősnek kell mutatnia magát! Mert, ha ő is elkezd szemmel láthatóan aggódni, akkor Jeonginnak nem lesz kire támaszkodni. Nem akarja a rendőrséget hívni, mert tudja a kicsire hogyan hatna. Nem volt jó emléke a rendőrökkel kapcsolatban, mert az apját letartoztatták. Ezt nem mondja ki senki hangosan, de megérdemelte. Verte a családját és kisebb bűnözésekben is részt vett. Így ezt a lehetőséget végső esetben lehet bevetni.

Pár perc után Jeongin megnyugodott, de akkor sem engedte el Hyunjint. Mélyen szívta be az illatát és minél tovább ölelkeztek annál zavartabban érezte magát a szőke. "Kérlek Jeongin, engedj el! Nem akarom, hogy hamis reményekbe lovagoljak, mert még mindig ölelsz!" Gondolja. Kibontakozik az ölelésből és halványan elmosolyodik.

-Gyere, meghívlak egy kávéra! -Mondja a kissé vörös szeműnek, aki hálásan visszamosolyogott és bólintott. Hyunjin megragadta a kezét és elvitte egy közeli kávézóba, ahol elterelte a figyelmét neki. A fiú hiába nem akarta hamis reményekbe lovagolni magát, aznap Jeongin szavai és tettei megtették a hatását. Viszont lehet azok a remények nem olyan hamisak, mint gondolja...

Seungmin pedig eközben egy ismerős mégis idegen személlyel találkozik másnap.

Wahaha! Új szemszög! Remélem tetszett nektek!
Ha így van ne felejtsetek el voteolni!
Jó az új borító? Szerintem nem lett rossz...
Legyen csodaszép napszakotok!