Bezárva veled {chanmin}

XIX.

Bemutatom azokat a dolgokat amiket eddig még nem láttál!

Seungmin szemszög:
El sem hiszem, hogy idáig eljutottam. Azzal a személlyel leszek viszonylag jóban aki akaratom nélkül, elkábítva ráncigált el a saját otthonomból és teljesen hétköznapiként tekinti, hogy fegyveres emberek járkálnak a házában, ami nem is nevezhető simán háznak.

Chan azt mondta, hogy az irodájához vezet, mivel neki is lesznek elintézendő dolgai, így muszáj ott nekem is majd néha időket eltölteni. Ahogy közeledtünk a kis szobája felé az őrök is többen lettek. Eddig csak az előtérben láttam őket nagy számmal, de azokat el is kerültem messziről. Nem szeretnék pisztolyokkal találkozni. Főleg úgy, hogy egy ilyennel ölték meg anyát és apát.

Már azt hittem soha nem érünk be a dolgozószobába. Teljesen görcsös voltam és félve pillantottam mindig az őrökre. Mikor végre megérkeztünk az úti célhoz tátva maradt s szám.

Nem volt hatalmas épp egy átlagos szoba nagyságú volt. Azonban annál látványosabb.  Csak egy kis ablak volt, de az is pont jó helyen, mivel pont úgy sütött be a nap, hogy az egész fényárban úszott. A szoba közepén van egy íróasztal is, ami mögött teljes falszélességgel egy könyvespolc szerűség volt ahol a polcok négyzet alakúak, benne dobozokkal és fiókokkal. A falon lóg egy kép egy háromfős családról is. Volt még egy ajtó is, de az csak a mellékhelyiséget mutatta.

-Azért nem olyan nagy szám. -Szólt Chan miközben leült a kanapéra, amit csak akkor vettem észre.

-Nem azért nézem. -Válaszoltam vissza -Csak meglepődtem. Olyan rideg mégis kissé otthonos. Ahj, hagyjuk is. -Legyintettem egyet és inkább odasétáltam a polcokhoz.

-Azokat ne nézd meg! Abban a mappáim vannak! -Figyelmeztetett a "testőröm", de én csak egy értetlen pillantással néztem. -Szeretem, ha minden rendben van. Így minden ügyemet mappákban tárolom. Szigorúan még az egylaposokat is. És titkosak.

Felkuncogtam. Az embereknek milyen rigolyáik vannak néhanapján!

Nem nézelődtem tovább inkább leültem Chan mellé a kanapéra és néztem ki a fejemből.

-És ennyit akartál mutatni azalatt a címszó alatt, hogy hely amit nem láttam? -Kérdeztem tőle, oldalasan rápillantva. Erre csak aranyosan elmosolyodott és megvonta a vállát. Várj. Azt mondtam, hogy aranyos? Nem, nem aranyos. Attól még, hogy kedvesen bánik velem nem az!

-Igazából igen. -Válaszolt előre meredve, még véletlen se nézve rám. -Tudod... Már bízom benned eléggé azt hiszem. Csak egy dolgot kérek. Ne nyúlkálj az irataim között. Maximum akkor, ha megengedem, de olyan nem nagyon fog megtörténni.

-Hát oké. És, ha mondjuk az engedélyed nélkül teszem meg akkor mi lesz?

-Hát lehet bezárlak a ház valamelyik elhagyatott szobájába, éheztetni foglak és nem nagyon engedlek ki.

-Hé! Ezt nem teheted! Hisz ott vannak a ve... Nem csinálhatod!

-Dehogynem!

A válasza kicsit később hangzott el, de remélem nem miattam. Gyorsan kellett javítanom a mondandómat. Nem akartam, hogy a vevőkre koncentráljon, hisz akkor lehet megint más irányba viszi a beszélgetést. Szerencsére nem foglalkozott vele, inkább csak maga elé mosolyogva nézett, majd hirtelen megfogta a kezem és magához húzott, olyan közel, hogy az orrunk majdhogynem összeért. Én levegőt venni is elfelejtettem, de nem néztem el a szeméből, amit meglepetésből rá irányítottam.

-Csak elfelejted azzal a szép fejeddel-mondja-Hogy én bármit megtehetek.

A szívem hevesen kezdett el verni. Nem engedte el a kezem és továbbra sem húzódott el tőlem. Megint előjött a bizsergető érzés, amit a teraszon éreztem és nem tudtam, hogy ez mi.