Csepp a múltból 2.

..26.fejezet..

Nem ájultam el, a félelem bénított meg néhány pillanatra. Mikor újra kiélesedtek a körülöttem lévő dolgok, a fáklyák fényei, akkor jöttem csak rá, hogy vízszintesbe kerültem az egyik ágyra. Davent pillantottam meg először, akinek homloka mellettem ráncba szaladt, erősen vicsorított, mert a baba által húzott fehéres védőmágia cseppjeit fékezte, hogy Miara meg tudja fogni a kezemet. A lány kunkori tincsei eltakarták szép arcát, melyet a sárkánymágia narancsos - bíboros fénye világított be, amit visszaáramoltatott belém. Jól esett az erőm adta meleg, amely kiűzte a riadalmam jegességét még az ujjbegyeimből is.

- Nagyon sajnálom! - motyogta Miara és szipogott egyet. Sírdogált. - De nincs semmi...semmi baj, csak nagyon hirtelen gyengültél le. Nem akartalak megijeszteni.

Tudtam én azt jól. Miután az engem védő burok teljesen eltűnt, megszorítottam szegény lány kissé remegő kezét és biztosítottam afelől, hogy nem haragudtam rá. A szédülésem is megszűnt, így felültem az ágyban és Rion azonnal odafurakodott mellém. Leült és tenyerébe fogva az arcom, megcsókolta a homlokomat.

- Jól vagy? - kérdeztem tőle, de csak a fejét ingatta.

- Ne velem törődj! - simította meg a hajamat, de még mindig erőtlenül lélegzett. - Inkább azt mondd, te hogyan érzed magad!

- Minden rendben. Csak az emlékek... - mondtam halkan, ő pedig kiszáradt ajkával puha csókot lehelt az enyémre.

*

Orion gyengeségét mintha elvágták volna, miután visszakapta az erejét. Valóban úgy tűnt, hogy semmi baja, leszámítva a tényt, miszerint egy olyan dolgot alkotott kettőnk közt, amit nem kellett volna. Szerintük, legalábbis.

Miután a kedélyek elcsitultak, Davenék behívták a barátainkat, hogy elmondják nekik azt, ami immár igazolást nyert: birtokunkban volt a rúnaköveken ülő kötést feloldó ellenerő. Jelentett ez bármit is.

- Remélem erre is van ötletetek - vakarta szakállát Collen és Davenékhez intézte a mondandóját. - Mert ami az én eszembe jutott, az hétszentség, hogy nem kellemes.

- Ne hozd már rájuk a frászt! - sziszegte Zillah.

- Nem lesz egyszerű, de nincs más választásunk, Zyus. Meg kell szüntetnünk a köteléket - mondta Rion lemondón, bűnbánón. - Nem maradhatsz így.

Minden egyes kiejtett szava mérget fecskendezett az ereimbe, ami most marni kezdett belülről. Bezárkóztam. Felhúztam a térdeimet és az áruló könnyek máris a szemembe szöktek. Az, hogy megszüntessük ezt a dolgot...

- Nem. - leheltem magam elé. - Nem akarom.

- Muszáj, Zya! - erősködött Daven, bár láthatóan nem telítette el örömmel. - El kell különítenünk a mágiátokat, hogy ne áramolhasson szabadon. Minden a régi kerékvágásban marad, csak...

- Csak nem érzem már őt így. Soha többé - buggyant ki belőlem.

Rion arckifejezése elkomorodott, hiszen pontosan tudta, miről beszéltem. Éreztünk egymás rezdüléseit, a mély fájdalmat...távolról is tudtam, hogy mikor volt rám szüksége és ez fordítva is ugyanígy működött.

- Ez csak egy apró áldozat mindahhoz képest, amiken átmentünk már. Nem engedem, hogy bajod essen - mondta egészen finoman és letörölte az arcomat sávozó könnycseppet. - Értetek történik és a segítségével kijutunk innen. Ennek a köteléknek a felszabaduló ereje elég erős ahhoz, hogy feltörje a köveken lévőt.

Harag költözött belém, tekintetemet az övébe fúrtam.

- Nem érted. Ha ez megszűnik, én nem megyek innen sehová!