Csepp a múltból 2.

..Prológus..

Zuhantam. Az idő egyszeriben csigalassúsággal vánszorgott és minden egyes zúzódással egy újabb kijózanító tény futott át az agyamon, ahogy hasztalanul próbáltam megkapaszkodni a sziklafalban.

Majdnem az egész életemet hazugságban töltöttem és a szüleim talán mégis életben voltak valahol a zuloni menekültekkel együtt. Az apám által kötött vérszerződés rendezte úgy a sorsom, hogy Sárkányvárba kerüljek és segítsek Rionékon. Egy olyan hazug gyilkost szolgáltam a seregben éveken át, aki kimondhatatlan szörnyűségeket művelt, hogy megszerezze Orion trónját.

Annak a természetfeletti uralkodónak a trónját, akinek az imént vágtam a fejéhez, hogy csak kihasznált engem és mindössze a véreskü reménye miatt nyitott felém... Akinek sebet ejtettem a gyönyörű szárnyán, pedig csak most kapta vissza azokat, ezzel pedig magam alatt vágva a fát, hiszen ő lett volna az egyetlen esélyem, hogy megmentsen a biztos haláltól.

A föld fékezhetetlenül közeledett és az utolsó, nyomorult gondolatomként megfogadtam, hogyha most ért véget az utam, ami még el sem kezdődött, hát a legvérmesebb, legszörnyűbb szellemként térek vissza mindazokhoz, akik ezt tették Zulon népével. Egy hang sem szakadt már ki belőlem. Mosolyogva adtam át magam a gyűlöletes bosszúmnak, de mielőtt a fejem szétloccsant volna a talajon, valami bilincsként kulcsolódott a karomra, fájdalom hasított belém, és egy szempillantás alatt mozdultam újabbat, egy kemény mellkasnak nyomódva. Esetlen szárnysuhogás és erős zihálás hangja nyomult az elmémbe, de mire felismertem Rion fájdalomtól eltorzult, sebhelyes arcát, már a földre zuhantunk és a felszálló porfelhőtől alig kaptam levegőt. Mozdulni sem bírtam, mert erős karjai még mindig a derekamat és a fejemet ölelve láncoltak magukhoz.

Hosszú másodpercekig nem szólalt meg, csak nyögdécselve vett újabb, mély lélegzetet a hátán fekve és ez megrémisztett. Haragudtam rá, de nem annyira, hogy ilyen szörnyűséget műveljek vele, még ha véletlenül is vágtam meg.

Az istenekre, mit tettem?

- Sa...sajnálom! - hebegtem és megpróbáltam felkönyökölni. - Mondj már valamit, kérlek! Hogyan tehetném jóvá? Mit tegyek? Ne haragudj, annyira idióta vagyok! - löködtem a vállát és csak ekkor láttam meg, hogy hány helyen szakadt fel a tunikája, hány helyen vérzett ő is.

- Cccssst! - tapasztotta számra összehorzsolt kezét, de még mindig nem nézett rám, szorosan lehunyva tartotta a szemét. - Csak...adj egy percet!

Szorítása engedett, így lassan mindketten fel tudtunk ülni. Széttárta remegő szárnyait és erősen az ajkamba haraptam, amikor vele együtt vettem szemügyre a körülbelül tizenöt centiméteres, mélyebb vágást a szárnyán, ami lassan gyógyulásnak indult. Annyira szégyelltem magam, ő pedig nem is kezdett kiabálni velem... helyette szinte láttam magam előtt, ahogy lenyelte az indulatait.

- Rion, én ezt nem...

A fejét ingatta.

- Mutasd, hadd nézzem! - nyúlt felém és letörölte a halántékomon lefolyó vért. - Hol sérültél még meg? - kérdezte halkan, ahogy végigmérte a zúzódásaimat, de szerencsére megúsztam ennyivel. Egyedül a bokám lüktetett iszonyúan az érkezés következtében. 

Úgy tűnt, Rion korábbi haragja az enyémmel együtt párolgott el, egyedül az mardosott belülről, hogy mi a francot próbáltam beleerőltetni a vallomásába.

"- Kihasználtál! Mondd csak, ennyire keserű volt a saját főztöd, azért döntöttél úgy, hogy inkább beavatsz mindebbe, Orion? A saját szemeddel látni, hogy mit okoztál nekem azzal, hogy elhallgattad, mi vár rám a kulcsnál, már a te fajtádnak is megmozgatta a lelkivilágát."