Csepp a múltból 2.

..21.fejezet..

Vártam a fékevesztett dühöt. Vártam a lángokat, az ordibálást...hogy hátha megragadok egy nyavalyás ceruzát és Rion nyakába bököm, de mindezek helyett az egyensúlyommal küzdve botorkáltam neki az ajtónak. A látásomat könnyek homályosították, nem hallottam mást, csupán a kétségbeesés belülről mardosó hangjait, pedig azt hittem, a gyengeségeimet már hátra hagytam. Ám azzal, hogy Riont ilyen közel engedtem, csak még sebezhetőbbé tettem magam...

Hiszen ő évszázadok óta királyi sarj...Hogy a fenébe nem gondoltam erre?

- Zya!

A jó ideje nem tapasztalt pánikroham úgy zúdult rám, mint egy hegyomlás. A lábam megbicsaklott, meg kellett kapaszkodnom a kilincsben.

- Hé! Nézz ide! Nézz rám!

A tudatom legszélén evickélve próbáltam szavakat formálni a számmal, de csak levegőért kapkodtam. Kezek érintették az arcomat és letörölték a könnyeim.

- Nem úgy van, ahogyan hiszed, figyelj rám! - kérlelt Rion. - Hadd magyarázzam meg!

Valahogyan erőt vettem magamon, hogy képes legyek rá fókuszálni, és amit rajta láttam... Halálra rémült, ezüstös szeme szinte meleg árnyalatúnak nézett ki az arcbőre mellett. Éreztem a mellkasomban, hallottam, milyen zaklatottan vert a szíve.

- Kérlek bocsáss meg! - suttogta és bennem ekkor szakadt el valami.

A valóság darabjai összeálltak, kibújtam előle és a lehető legmesszebb hátráltam tőle a szobában, az ablak irányába. Felém indult, de én még távolabb léptem, ezzel pedig áttörhetetlen, rideg falat húztam közénk és immáron minden tőle függött. Hogy hogyan magyarázza meg a házasságát, mert még egyszer nem engedtem meg senkinek, hogy összetörjék a szívemet. 

- Az igazat! - figyelmeztettem és a hangom leginkább a női változata volt az ő nagyúriénak. - Csak az igazat vagy esküszöm az életeddel töröm meg azt a kurva átkot! Még volt képed neked pálcát törni az én fejem felett, hogy kivel szűröm össze a levet, Orion? - sziszegtem. - Miért nem tudok róla, hogy téged odakint vár a feleséged? A királynéd, az istenekre! 

- Mert nem vár! - robbant ki belőle a válasz és széttárta karjait. - Ő már sosem fog hozzám tartozni.

- Amivel kapcsolatban te...??? Orion, beszélj már, mert kisétálok az ajtón és...

- Gyűlölöm őt! - szegte fel a fejét és a szemében lévő vörös gyűrű felizzott. - Vagyis gyűlöltem. Már nem érzek iránta semmit, mert ő is csak egy lett a sok áruló közt.

Hogy az ő szívének fájdalma hasított belém vagy az enyém, már nem tudtam eldönteni. 

- Ezt értsem úgy, hogy...? - A gondolatok sorakozni kezdtek, és amikor ráeszméltem, hogy Rion árulásából talán a saját királynéja is kivette a részét, levert a víz.

Rion vállai elernyedtek, szép szárnyainak vége a földet súrolták.

- Pontosan úgy. - felelte immár nyugodtabban, halkan. - Sosem tudtam volna a szemedbe nézni, miközben odakint egy nő vár, akit szeretek. Semmi közöm Hirayához egy mostanra talán darabjaira szedett házassági papíron kívül. Az a nő nem jelent számomra semmit, ha akarod én megeskü...

- Ne! - emeltem magam elé a kezemet, hogy megakadályozzam abban, hogy letérdeljen. - Ne tegyél ilyet! Nem erre van szükségem, csak arra, hogy bízhassak benned.

- Talán meg kellett volna említenem, de a lényegen akkor sem változtatott volna, Zya. - mondta, de még mindig nem lépett közelebb és nem is vágytam rá. - Bármit megtennék annak érdekében, hogy kijussak innen, de nem gondolhatod komolyan, hogy azok után, ami velünk történt, pont téged áldoználak fel ennek az oltárán. Ismered a legmélyebb gondolataimat...komolyan azt hiszed, hogy csak színjáték lett volna az egész? - ekkor kezdett közeledni felém és a mellkasára tette a kezét. - Hogy amit idebent érzel, azt képes volnék mind hazugságól tenni csak azért, hogy segíts?