Csepp a múltból 2.

..11.fejezet..

Rion felöltötte érzéketlen álarcát és utasította Asenát, hogy amint tud, menjen be Zyához. Habár az asszony a konyhában készülődött a nyár végét jelző LaLugh ünnepére a többiekkel együtt, megígérte, hogy hamarosan Nagyurának utasítása szerint cselekszik. Rion megköszönte, majd lesietett a főépület emeletein és szárnyait kitárva repült el egészen a birtok legtávolabbi, sűrű erdős csücskéig. Nem akarta, hogy bárki a szeme elé kerüljön...hogy ne kelljen ezt végig néznie, mert tudta. Tudta jól, hogy Zyana hamarosan a szekrényéből kapkodja ki a holmijait, hogy elmenjen, és nem fogja meggondolni magát. Azt is tudta, hogy mostanra Collenhoz is eljutott a hír és a parancsnoka talán próbálja mindezek ellenére lebeszélni Zyát, igyekszik megmagyarázni a történteket. 

Helyette is. Zulon elfeledett, kibaszott kalitkába zárt...gyáva királya helyett, aki nem tudta ezt a vereséget a szívén hordozni. 

A szobában maradhatott volna. A rohadt életbe, hiszen olyan fékezhetetlen és makacs tudott lenni, hogy nem jelentett volna különösebb megerőltetést visszatartani a lányt, Rion mégsem tette. Most pedig nem tudta volna végignézni, ahogy Zya kilép az erődből.... Ahogy kilép az életből és magával viszi mindazt a cseppnyi reményt, amit ő hozott el Rion számára. Nem a szabadulás iránti reményt. A boldogságét. 

Rion egyre csak rótta a köröket a fák közt, miközben a mágiája dühösen feszült odabent a mellkasának. Arra sarkallta volna, hogy változtasson a gondolkodásán. Kicsúszott a kezéből a gyeplő és egyedül úgy tudta a forróságot elviselni, hogy ösvényt taposott a sárgászöld fűbe és a lépéseire koncentrált, de nem engedett a mágiája unszolásának. Fenéket akarta a benne lobogó tűz, hogy az erdő mélyén körözzön, mint egy idióta szarvasbika...azt akarta, hogy térjen vissza Zyanahoz. Azonnal, hiszen Rion sárkányvérének egy része immár a lányhoz tartozott és úgy érezte az ő zaklatott jelenlétét, mintha a közös vér egyfajta köteléket alkotott volna közöttük. Ennek a köteléknek pedig a mostani erős kilengéseit Rion pontosan érezte. Valósággal rángatta őt.

 Mintha egy különös, hetedik érzékként működött volna, ami nem sokkal ezelőtt azt is megsúgta neki, hogy a lány a szobájába igyekszik anélkül, hogy nem használta volna fejlett sárkány érzékeit. Rion megdörgölte sebhelyes arcát...Ha még ezt a megérzés dolgot is elmondta volna a lánynak, akkor mostanra talán a saját sírját áshatná az erdőben.

Állítsd meg!

Dörrent rá ez a valami olyan hevesen, hogy Rionnak meg kellett kapaszkodnia egy öreg tölgy törzsében, de még mindig ellenállt. A gondolat, hogy ismét tálcára tegye Zya elé a szívét és ő - bár érthetően ebben a helyzetben -, visszautasítsa Riont, elviselhetetlennek bizonyult.

Nem. Nem tesz ilyesmit. Meg fogja adni Zyának azt a pár nap türelmet, amit kért és ha visszajött...Rion elméjében felismerés gyúlt. Ki tudna egyáltalán...?

A susogó fűben közeledő léptek nesze rántotta ki Riont a gondolatai örvényéből. Izmai megfeszültek, szárnyait széttárta és acélos tekintete éberen fürkészte a bokrokat, ám hamar lecsillapodott, hiszen a közelgő személy semmilyen veszélyt nem tartogatott. Kecses, hollófekete hajú nő állt meg vele szemben a lovával, füle mögé tűrt egy kósza, kibomlott tincset szoros fonatából, ami egészen a melle alá ért és átható, borostyán tekintetével tanulmányozta Nagyura érzelmi kilengésének látványát.

Zillah a hivatásában eltanult önbizalommal lépett Rionhoz, feszültségről egyetlen apró rezdülése sem árulkodott, ám a száját összepréselte egy pillanatra. 

- Beszélgetni jöttem, Nagyuram! - mondta kellemes, de nagyon is határozott hangján. 

Rion mélyet sóhajtott.