Az Utolsó Fényhajlító

XXIII

𝓜ióta is számolom a bárányokat?
     3358... 3359... 3360...
     Mégis mit csinálok rosszul? A szemem csukva, sötét van, és már alig fázom. Vajon a nyomasztó tudat, hogy nem érzem magam ahhoz eléggé biztonságban, hogy védtelenül álomra hunyjam a szemeimet tart ébren? Újra összpontosítanék, ám gyönyörű hegedűszó üti meg a fülemet. A csengő dallam elszalad előttem, megcibálja a fürtjeimet, bemászik a fülembe és melegséggel tölti meg az elmémet.
     Legszívesebben összetenném a két kezem, hogy ilyen csodálatos altatószóra pihenhetek. Lehunyom a szemem, és a báránykákra koncentrálok.
     294... 295... 296... Nem, Lu, nem adhatod fel!
     1741... 1742... 1743...
     Összeráncolom a szemöldökeimet, majd dühödten morgok egyet, miközben kibújok a paplan alól. Az ágytól nem messze lévő hatalmas ruhásszekrénnyel szemezek. Ha oda el sikerül tipegnem, anélkül hogy a padlóhoz fagynék, csak találok egy lábbelit meg valami vastagabb öltözéket. Nagy lendületet veszek, elrugaszkodok az ágyról, majd mint akit ágyúból lőttek ki, elszaladok a szekrényhez. Ennyit a tipegésről. Megállok előtte, majd egy kis erőlködés után sikerül kitárnom a befagyott ajtóit. Egyik lábamról a másikra ugrálva nézek körbe a herceg szekrényében. Az alján lévő felsorakoztatott díszesebbnél díszesebb bakancsain húzom végig az íriszeim, amikor is megállapodik a tekintetem egy pár bélelt, melegnek tűnő papucson. Gyorsan ki is kapom őket, és belebújok. Habár jó pár számmal nagyobb, mint az én lábam, már nem kell attól félnem, hogy felfázom - ha nem rosszabb. A pillantásomat visszaemelem a szekrényre.
     A következő kiszemeltem egy éjkék, szőrös köntös, aminek szélein apró ezüst hímzés található. A herceg többi ruhája mind olyannak tűnik, ami körülbelül ugyanannyit ér, mint a rajtam található vékony hálóing, szóval úgy állapítom meg, hogy egyelőre ez a legjobb opció számomra. Amint belebújok, és megkötöm a derekam körül, úgy döntök, végre készen állok a felfedezőútra, ami nem máshol lesz, mint a kastélyban. Benézek pár szobába, és megkeresem azt a varázshegedűst, aki miatt káprázatos hegedűszó járja át ezt a nyomott, hideg kastélyt. Apró lépésekkel járom körbe a szobát, hátha akad valahol egy kés, amikor is megpillantom a tükör alatt magányoskodó kis tőröcskét, avagy jövendőbeli útitársamat. Óvatosan becsúsztatom a köntös egyik zsebébe.
     Nagy nehezen sikerül kinyitnom a megfagyott, masszív szobaajtót, majd kilépek a jégbe borult folyósóra. Hideg fut végig a hátamon a varázslatos, ám hátborzongató látványtól. Hasonlóképpen, mint Caspian herceg szobájában, az utolsó itt jártam óta hatalmas jégcsapok emelkedtek ki a padlóból a plafon felé, és a plafonról is lóg le egy-két méretes darab, ezért óvatosan járok el, attól félve, hogy rám pottyan egy. A Caspian szobája melletti ajtón egy hatalmas, jégbe borult, fehéren csillanó lakat van. Közelebbről megnézem, ám hamar feladom a próbálkozást, beletörődve abba, hogy ehhez úgy sincs kulcsom. Mielőtt benyitnék a soron következő szobába, a kezem megáll a levegőben, és hirtelen eszembe jutnak Caspian herceg éles szavai, amikor is azt magyarázta, hogy a Fagyos Emelet a királyi lakosztályoké, avagy az egész emelet a királyi vérvonal tagjainak van felkészítve. Tehát ha az ajtó, aminek a kilincsén pihen a kezem véletlenül a királyé, és berontok, Mhaorian király nem fogja megvárni a kivégzésemet, hanem abban a pillanatban lemészárol.
     Ijedten lépek hátra az óriási ajtótól, majd megfordulok a tengelyem körül, és inkább a folyosó végén álló erkélyt célozom meg. Ahogy egyre közelebb érek, a bicegő lábamat csiklandozza a friss éjjeli szellő, majd felszalad a csípőmre, és meghúzogatja a szorosra kötött övét a köntösnek. Végül elér a fejemhez, bekúszik a hajszálaim közé és pár csavaros kört leír közöttük, majd tovaszalad. Kacagva pördülök meg én is, és egy barátságos intéssel köszönök el tőle, amikor valami megüti a fülem.
— Látom, szereztél egy új barátot. Én csak örülni tudok, ha már a katonáimmal fasírtban vagy.
Már azelőtt tudom, kihez tartozik az ismerősen acélos hang, mielőtt a hang forrása felé fordulnék.
— Kényelmesek a ruháim, drágám? Az egész szekrényemet neked ajándékozom, ha úgy óhajtod.
Caspian koronaherceg hatalmas alakja és vékonysága ellenére széles vállai fölém tornyosulnak. Furcsának tartom, hogy egy hímnemű egyáltalán képes ilyesmire. Miután édesanyám elhunyt, és Gerald bácsi beíratott minket egy iskolába, mindig én és Lia voltunk a legmagasabbak. Gyomorgörcsöt okoz, ahogy lenéz rám.
     Lassan végigmérem, föntről lefelé, a tekintetem elidőzik a kezében tartott kézzel faragott, gyönyörűszép hangszeren.
     — Szóval innen jött a hegedűszó — húzom szorosabbra magamon a köntöst a mellkasom körül. A hajamat a fülem mögé tűröm, hogy a szél ne fújja az arcomba.
     Caspian lágyan felkacag, az ajka széle enyhén felkunkorodik. Vajon hány lány pisilte össze magát az izgalomtól eme komiszan csábító vigyor láttán? A vacsorám fordul egyet a gyomromban. Undorító.
     A tekintetem átszökken a herceg hosszú, vékony ujjaira, amiket még mindig a hegedűn pihentet. Korábban nem szenteltem sok figyelmet neki, de Caspian nagyon sok időt fektet a kinézetére, és ez a kezével is hasonlóképpen van. Majdnem mind a tíz ujján ékesedik egy-egy gyűrű, mindegyik különböző mintázatú és formájú. Kifejezetten tetszik a korona alakú gyűrűje, hiszen a tökéletes utánzata a csálé koronájának, amit jelenleg nem visel.
     Meglepetten húzza fel a szemöldökeit, a pillantása közöttem és az ujjai között ugrál.
     — Tetszenek a gyűrűim, drágám? — Kérdezi kíváncsian.
     Elkapom a tekintetem, és elfordítom a fejem.
     Nem merem bevallani, hogy tetszenek, ezért inkább így felelek: — Nem tudtam, hogy tudsz hegedülni.
     — Nagyon sok mindent nem tudsz még rólam. De ne aggódj, bármilyen kérdésedre legtöbb tudásom szerint próbálok meg majd válaszolni.
      — Nem aggódok. Nem személyes okokból vagy érzelmi kötődések miatt vagyunk 'szeretők' — ráncolom a szemöldököm, a karjaim pedig a mellkasom előtt keresztezem.
     — Te... — mutat rám a hosszú hegedűvonóval — te igenis személyes okokból. Vagy netán visszajutás a hugicáidhoz nem személyes ok lenne?
     Felmorgok. Utálom, hogy igaza van.
     — Jól van, morci, nem kell a nyakamnak ugrani. Nem sikerült aludnod? — Kérdezi, mire megrázom a fejem.
     — És mi szél hozott? Te is csak szívni akartál egy kis friss levegőt? Vagy érdeklődtél a koronahercegnek hova ment az összes tudása, ha nem a háborústratégiába? — Nevet fel.
     Mielőtt válaszolnék, felsóhajtok. Ma igencsak beszédes a herceg.
     — Azt mondtad, bármilyen kérdésemre válaszolsz.
     — Tudásom szerint — állít meg.
     — Tudásod szerint — bólintok — úgyhogy készülj fel, mert a tudásod összes cseppjét ki fogom csavarni.