Az Utolsó Fényhajlító

XIII

     𝓐gresszívan dörömbölnek az ajtón. Átfut az agyamon, hogy ez lehet az első merényleti kísérlet ellenem. Valami kattan bennem, a túlélési ösztöneim az egekben. Az adrenalintól fűtött vérrel hevesen dobogó szívem a torkomban lüktet. Nincs nálam fegyver — sehol egy kés. A pillantásom egy tizedmásodperc töredéke alatt végigszántja a szobát, amikor megpillantom a Cherry zsebéből kikandikáló körömvágó ollót, ami olyan aprócska, hogy valószínűleg a cérna elvágására hozta a lány. Érte nyúlok, kirántom a zsebéből. A szobalány riadtan rezzen össze, de nem tesz semmit.
Miután négyet-ötöt az ajtóra ütöttek, Rex a kulcs után nyúl, ám ekkor elhajítom a rögtönzött fegyveremet.
     Az olló vészjóslóan süvít el a szolgálólányok csoportja mellett, majd az ajtóhoz szögelli Rex ingének az ujját.
     A szobalányok felsikkantanak.
     Rex parancsnok káromkodik egy sort, kihúzza az ollót, aztán ledobja a földre.
     — Ki ne merje nyitni — ugrok ki az ágyból, hogy Rexhez siessek. Megállok közvetlenül mellette, és hirtelen elönt a bosszúság, hogy ő sokkal jobb helyzetben van nálam: a parancsnok teljesen felfegyverkezve, ezüst páncélzatban virít, míg én egy lenge hálóingben flangálok, még cipőt sem kaptam.
     — Miért ne tenném? — ráncolja össze a szemöldökét.
     — Honnan tudja, hogy nem orrgyilkosok akik a fejemért jöttek? — sziszegem felé.
     Rex bosszús tekintettel mustrál.
     — A Királyi Gárdán nem lehet ilyen könnyen átjutni fényes nappal. A merényletek nagy része éjszaka történik — szól akaratosan.
     Nem felelek, ezért folytatja.
     — Egyébként meg, az orrgyilkosok miért adnának figyelmeztetést mielőtt támadnak?
     Beletelik egy időbe, mire összeszedem a megfelelő szavakat.
     — Ha ideadnád a pallosod, nagyobb biztonságban érezném magam — mutatok a kardhüvelye felé.
     — Biztos, hogy nem.
     Tiltakozni akarok, ám a fülemet újabb dörömbölések zaja üti meg. Siess!, formázom az ajkaimmal halkan. Rex nemtetszően ingatja a fejét. A pallosáért nyúlok, próbálom erőszakkal elvenni tőle: karmolom össze-vissza, ahol csupasz bőrfelületet találok.
     Ekkor taszít egyet rajtam, én pedig hátraesek, közvetlenül a kandalló elé. Nem fáj, mégis a csontjaimban érzem a haragot, a szemem villámokat szór. Rex parancsnok azon nyomban utánam ered, bűnbánóan a kezét nyújtja, amit persze ellökök magamtól.
     Mielőtt felállhatnék, egy utolsó dörömbölést hallok az ajtó felől. Aztán, mintha az ajtó másik feléről oldanák a zárat, a kulcs lassan forogni kezd a kulcslyukban. Éles pofonként csap arcon a felismerés, hogy bármelyik pillanatban betörhetnek.
     Próbálok gondolkodni. Kizárom magam körül a zajokat, csak a környezetemre összpontosítok, hátha eszembe jut valami. Bármi.
     Megérzem magam mögül a simogató, meleg lángokat, amik pajkos táncot járva különböző árnyékalakokként vetülnek körbe a szobában.
     Amikor a kulcs kiesik a helyéről, a hátam mögé nyúlok, és félőrült eszelős módjára megragadom az egyik égő fadarabot. Amint hozzáérek, égetni kezdi a tenyerem, és baszki, legszívesebben eldobnám.
     Úgy is teszek.
     Amint kinyílik az ajtó, 2 férfi homályos alakja özönlik be a hálószobámba, én pedig egy jól irányzott karmozdulattal elhajítom azt a fránya fadarabot a kezemből.
     — Te megőrültél?! — reccsen rám Rex.
— Ördög és pokol! — kiált fel ijedten az egyik.
     — Célt tévesztett! — ordítja a másik.
    Lepillantok a jobb tenyeremre, ami vörösen virít az enyhe égési sérülés miatt, és rohadtul fáj, jelen pillanatban jobban, mint a vágás, én mégsem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam.
     — Sosem tévesztek célt.
     Az állammal a folyosó irányába bökök. Természetesen jól dobtam. A férfiak mögötti folyosó királykék függönye lángokra lobban. Választaniuk kell: én, vagy a kastély?
     Persze az is egy lehetőség, hogy orrgyilkos létükre tesznek a kastély épségére, és ezzel csak még több bajt kevertem, de akkor az arrogáns hercegecske legalább megtanulja, hogy Lucienne Castellonnal nem lehet cécózni.
     Legnagyobb döbbenetemre mindketten az égő függönyhöz sietnek.
     Itt az esélyem!
     Felpattanok a földről, és futólépésben a kijárat irányába eredek, amikor Rex parancsnok elkapja a csuklóm. Gyorsan kiszabadulok a szorításából, ám mielőtt menekülni kezdhetnék, kigáncsol, én pedig elterülök a földön.
     — Ne rontsd tovább a helyzetet, hölgyem. Ha most megadod magad, még megúszhatod — veti oda.
     — Inkább a halál — fintorgok.
     Nyöszörögve állok talpra, fájdalom hasít a bal sarkamba. A gárdista újra megpróbálkozik a lefogásomnal, de most nem hagyom magam olyan könnyen. Teszek rá, hogy mezítláb vagyok: megpördülök, majd meglendítem a jobb lábam, és egy erős fejberúgással kis híján felkenem a falra.
     A szolgálólányok sírva ölelgetik egymást. Meg akarom őket nyugtatni, hogy semmi baj nem lesz, és én majd megvédem őket az orrgyilkosoktól, de amikor közelebb lépek, és feléjük nyújtom a kezem, hogy megsimítsam a fejük búbját, felsikoltanak, és hangosabban kezdenek sírni.
     Éles tőrként szúr szíven a felismerés.
Tőlem félnek.
     Cherryre pillantok, aki éppen Kairát pátyolgatja, miközben lassan suttog a fülébe. Nem néz rám, pedig másra sem vágyok, csak arra, hogy azt mondja, ő nem fél tőlem. Hogy tudja, miért tettem, amit tettem.
     Megpördülök a tengelyem körül, és még gyorsabban iszkolok el, mint korábban. Amint kilépek a folyosón lévő fehér márványpadlóra, hideg fut végig a gerincemen, libabőrös leszek. És nem csak a hidegtől.
     A két férfi, az orrgyilkosok, mégsem orrgyilkosok. Furcsa kézmozdulatokat váltogatnak, amiket nem értek, az viszont egyértelmű és félreérthetetlen, hogy a kézmozdulatok után víz tör elő a semmiből, és rohadt gyorsan oltja a lángokat.
     Megszédülök, és forog velem a szoba. Csak nézem, ahogy a mágusok forgatják az ujjaikat, verejtékezve koncentrálnak az oltásra.
Ne már, Lu, erre most nincs időd!
A mágusok szemrebbenés nélkül locsolják a függönyt, míg én csak állok ott, mint Bálám szamara. Remek alkalom kínálkozik arra, hogy elhúzzam a csíkot. Elszaladok mellettük, de már jóval lassabb vagyok: annyira lesokkolódtam, hogy csak annyira maradt erőm, hogy ne ájuljak el.
     Már kezdem elhinni, hogy megmenekülök, ám amikor befordulok a következő sarkon, a mellettem lévő ablak ajtaja kicsapódik, a folyosóra hó söpör be, és egy fülsüketítő vonyítás hangzik fel. A következő pillanatban egy hatalmas, morgó lény jelenik meg előttem.