Az Utolsó Fényhajlító

III

— 𝓚ételkedsz őfelsége képességeiben, Jeremiah? — hallok meg egy újabb férfit.
— T-Természetesen nem, Rex főparancsnok!
— Rex, higgadj le. Ha felemeled a hangod, lehet, hogy meghallja, és elszalad.
Ezt a hangot felismerem. Az a pasas az, aki ma elvesztette miattam a szaporodási képességeit.
— Igenis, milord.
Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyamban, de egy ötlet sem jut eszembe.
Mégis szálljak lóhátra, és vágtázva meneküljek? Hirtelen nem látok jobb megoldást.
Kikukucskálok az ajtó tetején. Kettő, négy, hat. Összesen hatan vannak.
Újabb női sikoly zengeti a kastély szépséges falait.
     A srác, akinek korona van a fején, odakiált három katonának:
     — Faolan, Pallix, Zion! Menjenek vissza a palotába, segítsenek a többieknek. Induljanak! Szaporán! — parancsol rájuk, mire a katonák kocogva indulnak vissza a palotába.
Hárman maradtak. Jeremiah kezében van a lámpa, aki egy alacsony, sötétszőke, 16 körüli kölyök. Rex főparancsnok, egy vörös hajú férfi, aki már kevésbé kölyök marcona termetével, hatalmas vállaival és kigyúrt végtagjaival. Körülbelül 23 lehet. Plusz "őfelsége", aki egyidős lehet velem. Vékonyka, de nagyon magas, és még páncélt se vett fel, pedig szemmel láthatóan több sebből is enyhén vérzik.
Akár végezhetnék is velük.
Most, hogy számuk a felére csökkent, könnyű szerrel leszúrnám őket azon a ponton, ahol nem fedi fém a bőrüket: a végtagjaik hajlatainál, vagy egyből megcélozhatnám a fejüket.
Bárcsak nekem is lenne egy olyan gigantikus kardom, mint amit maguknál hordanak!
Közelharcban nem nyernék. Fáradt vagyok, sajog mindenem, vacogok, és éget a seb a tenyeremen. Valamint egy kicsit még részeg vagyok, de az mellékes.
Muszáj lesz szednem a sátorfámat, amint csak lehet. Körbenézek a szűkös boxban, de Tüskebokor nincs felszerelve, ellenben egy kantár van az ajtóra akasztva. Semmi nyoma nyeregféleségnek. Szóval szőrén kell menekülnöm?
Leveszem Tüskebokor fejéről a kötőféket, és figyelmesen becsatolom a kantárját. Megteszi.
Újra rájuk pillantok: elég messze vannak ahhoz, hogy kitörjek az istállóból, ők pedig ne érjenek utol. Most, vagy soha.
Egy kissé elszámoltam magam, mert nem tudok felpattanni Tüskebokorra. Sebaj, találok egy sámlit, és a hátára ugrok. Megijed, de amint rövidebb kantárszárat fogok, megnyugszik. Tüskebokor hátáról megrúgom az ajtót, ami hangos csattanással nekivágódik a mellettünk lévő boxnak.
— Milord, az istállónál! — kiáltja el magát Rex, és felém tartott mutatóujjal jelez társainak.
— Hölgyem, azonnal szálljon le arról a paripáról! Ez parancs! — ordít felém az, amelyiknek korona van a fején, miközben mindhárman futni kezdenek az irányomba.
Ám engem kicsit sem érdekel, hogy megparancsolta. Lehet, hogy nekik ő a hercegük, királyuk, császáruk, szarok rá. Nekem nem az.
Belerúgok Tüskebokor oldalába, ő riadtan nyerít, én pedig fájdalmasan felsikkantok. Kényelmetlen ruhában tartani magam a lovon, és fáj tőle a sarkam, de fent maradok. A kantár kínozza az újonnan szerzett sebet a bal tenyeremen. A sok sírástól lefolyt a szempillaspirálom, és nyoma csípi az arcomat.
Mivel nekünk sosem telt fűtésre, azt hittem, tudom, milyen érzés fázni. De nem. Még csak most tapasztalom meg, hogy milyen igazából fázni. Görcsösen szorítom a kantárszárat, az ujjaim vöröslenek a hidegtől. Tüskebokrot az erdő felé irányítom. Vágtában süvítünk, és én már nem is a kantárba, hanem a ló sörényébe kapaszkodok meg, hogy fent maradjak.
     Vaksötét van. Próbálom lelkileg felkészíteni magam arra, hogy nekimegyünk egy fának, vagy felbotlunk egy kiálló gyökérben.
Elképedek, amikor tényleg megtörténik.
Egy kisebb buckában megbotlunk, Tüskebokor pedig ledob magáról, de aztán megtalálja a saját egyensúlyát, ezért ő nem végzi a földön.
Áu! Ezúttal nem a pihe-puha hóba érkezek, hanem a kemény talajra, és mostmár mindenem fáj.
Hangos füttyszó üti meg a fülem.
Tüskebokor illedelmesen megfordul, majd visszaüget a három férfihez, teljesen döbbenten otthagyva engem. Megáll a fekete hajú előtt, és büszkén vakargatja a mellényébe fejét, kis híján fellökve a vékony srácot.
Újra elindulnak felém, és alig pár másodperc múlva el is érnek hozzám. A szemem sarkából látom, ahogy Tüskebokor önfeledten hempereg a hóban, azzal vakarja a hátát.
     Mindhárman egyszerre húzzák ki a kardjukat a hüvelyből, hegyét a torkom felé szegezik. Egész szoros kört alkotnak körülöttem, lezárva a menekülési útvonalaimat.
     Idegességemben kicsúszik a számon a legelső dolog, ami eszembe jut.
— Mindannyiuknak nagyon szép, hosszú kardja van, de kérem most dugják vissza a gatyájukba — felelem tréfálkozva, de azonnal meg is bánom, hogy kinyitottam a szám.
     Jeremiah felhorkant, viszont amint észreveszi, hogy Rex parancsnok milyen hűvös tekintettel mustrál engem, megfékezi magát.
     Akkor sem fogom harc nélkül feladni.
     Rex áll a legközelebb hozzám. Nincs ideje reagálni. Egy tizedmásodperc alatt kirántom a legélesebb tőröm, a jobb lába mögé nyúlok, és szinte azonnal beledöföm a térdhajlatába. Felkiált fájdalmában, a lába megbicsaklik alatta. Felbontották a kört, itt az esélyem!
     Kibújok a vörös hajú lába alatt, és őszintén elhiszem, hogy megmenekülök.
     De nem. Rex a csuklóm után kap, és teljes erőből visszaránt.
     Az utolsó dolog, amire emlékszem, az az, hogy a kardja markolatával fejbe kólint, és nem sikerül nyitva tartanom a szemem. Elájulok, annak az embernek a karjaiba omlok, aki valószínűleg hetekig sánta lesz miattam.