Az Utolsó Fényhajlító

IX

     — 𝓒herry, Rex, legyetek szívesek! — kiált ki a szobából, mire a hófehér faajtó egy szempillantás alatt kitárul előttünk, a kellemes délutáni napfény vastag, vörös csíkokban vetül reánk, a mámorító rózsaillat ott terjeng körülöttünk, bujkál a levegőben, csiklandozza az orromat, megtelik vele a tüdőm.
     — Találkozunk vacsoránál, drágám. — simít végig jéghideg kezével az állkapcsom vonalán, látványosan, és félreérthetetlenül, hogy a szende szobalány, és a rideg, vörös lovag is végignézze, sőt, még az ajtó előtt szalutáló palotaőrök is, Blackwood palotaőrt beleértve.
     Az ujjai felfedezik az arcom vonalát, az orrom hegyét, a kerek végű fülem. Ellenkezni akarok, ám a hercegnek igaza van.
     Nem sokat tudok errről a világról, de egyvalami biztos: a csalás és a becsapás itt szabályos, sőt, sportszerű.
Én pedig állok elébe.
A húgaimért. Liáért, Whitneyért, és Syeráért. Az otthonomért. Manhattanért.
Egész Szentföldének tudnia kell, hogy én Szív koronahercegének a drágája vagyok.
     Caspian jól mondta.
     A játszma elkezdődött.

━━━━  ♕  ━━━━

     Ezúttal nem ellenkezek, amikor Rex parancsnok felajánlja, hogy a karjaiban cipel el a szobámig.
     Ám ahogy lassan sétálunk a hosszú, királykék szőnyegen, ami a hófehér márványpadlót elegánsan övezi, a bűntudat magja csírázik el bennem, a csemete pedig minden egyes másodperccel nő, amikor egy lopott pillanatig Rexre sandítok.
     Végül csak kinyögöm.
     — Hogy van? — szisszenem.
     — Micsoda, kisasszony? — néz rám le kérdőn. A folyosó mentén véletlenszerű időközönként követik egymást a kovácsoltvas kilinccsel ellátott súlyos fehér faajtók, de egyik sincs nyitva. Nem állunk meg, hogy benyissunk valamelyiken. Úgy tűnik, a herceg nem óhajt magához közel tartani.
— A lábad. Amit megszúrtam. — válaszolom bűnbánóan, igyekszem kerülni a tekintetét.
Egy kanyarhoz érve impozáns, széles, napsütötte lépcsősor tűnik fel előttünk, ami egy tágas nagyterembe vezet. A falon faburkolat, a kőfalazat magasan ívelt mennyezetbe folytatódik.
     Ilyen kellemetlenül közelről Rex parancsnok lélegzetelállító. Aprócska, vörösesbarna szeplők barázdálják a teljes arcát, egészen a világos, tengerkék szempárjáig, amik úgy merednek rám, akár egy kisgyerek, ám a pár napos, ékesedő vörös borosta az állán az ellenkezőjét állítja. Az akaratán kívül kócos haja vértől és izzadságtól tapad össze, mintha az elfogásom óta nem mosakodott volna, és a szemei alatti rothadt szilva vagy egynapos ütésfolt színű táskák is azt bizonyítják, hogy ez a gárdista nagyon rég egy szemhunyásnyit sem aludt.
     — Pompásan, köszönöm a kérdést. — feleli szórakozottan.
     — Elnézést szeretnék kérni. — sajnálkozom tovább.
     — Igazából élveztem.
     — Valóban? — a hangomból őszinte meglepettség árad.
     — Te vagy az első hölgy, akire pallost rántottam. Bizonyára tudod, hogy itt nálunk, az Északi Királyságban nem így mennek a dolgok az átok miatt.
Caspian herceg is ugyanezt mondta.
De én nem ezen akadok fenn.
     Az átok miatt.
— Hát, nekem nem te vagy az első férfi akit megszúrtam — kacagok fel.
Arra számítok, hogy Rex parancsnok is velem nevet, ám megtorpan, a kétségbeesett és zavarodott tekintetét fagyosan rám villantja.
— Miért álltunk meg, parancsnok? — kérdezi vészjóslóan mögülünk Cher.
— Úgy vélem, igencsak alábecsültem Lady Lucienne-t — fordítja a fejét Cherilyn felé.
Mire Cherilyn újra lemarad, Rex a fülemhez hajol.
— Ha nem egy gárdista lennék, ki vérét áldozva eskedett meg a Sárkány színe előtt, hogy a Törvény mocskos kezeibe helyezi az életét, s megvédi e Királyságot, beleértve annak lakóit, asszonyokat és gyermekeket egyaránt, akkor a kardom már rég nem a hüvelyébe lenne, hanem a szíved kifröccsent vérét törölgetném le róla — fenyeget a parancsnok.
Egy pillanatra ledermedek a félelemtől, ám gyorsan összekapom magam.
— Ha nem egy egyszerű asszony lennék, kit tárt karokkal vár haza a szerető családja gyengéd ölelésekkel és forró csókokkal, akkor a túlméretezett kenőkésed maradhatna is a hüvelyecskéjében. De hoppá! Nem vagyok az. Milyen kár! — feszítem tovább a húrt, és remélem olyannyira magabiztosnak tűnök, mint amennyire próbálok az lenni.
     Óvatosan kell eljárnom, és megformálnom a mondataim. Ha a király, vagyis az apám megtudja, leütteti a fejed, mondta Caspian, miután rájött, hogy nem idevalósi vagyok.
— Kiváncsi lennék, hogy azután is annyira éles lenne-e a nyelved, hogy kivágom, és Mhaorian király elé hajítom. Mindössze annyi a dolgod, hogy meghúzd magad! Ingyen ételt és szállást biztosít számodra a palota. Ez egy nem mindennapi lehetőség. A Jégherceg szíve ritkán kezd olvadni — szisszen fel, mintha minden egyes szó fájna, mintha minden egyes szó felvésné a nyelvét, ahogy elhagyják a száját.
— Ne fenyegess! — vicsorítok rá.
— Micsoda? — vonja fel a szemöldökét — A herceg biztonságot, kényelmet és élelmet kínál neked. Ez tán fenyegetés?
Haragosnak tűnik. Tudom, hogy viselkednek azok a férfiak, akik azt hiszik magukról, hogy bármit megkaphatnak. Hát nem így.
Szentfölde.
     Továbbra sem tudom, hol vagyok, de minden porcikám sajog, a gyomrom ég az éhségtől. Már abban sem vagyok biztos, hogy segítség nélkül haza tudnék jutni. Futni nem bírok, az tuti. Most másra kell tartalékolnom az energiámat.
     Lepihenek. Eszem valamit. Kitalálom, mi legyen.
     A kezdeti elszántságom ellenére úgy érzem, kezdek megtörni. Kíváncsi vagyok, mit mondana erre Cordelia.
     Jaj, Lia! Nem tudom, mi lehet vele. Velük. Nem tudom, mitévő legyek. Ezt talán még túlélem. Muszáj lesz.
     Összeszorítom a fogam, felveszem a pléhpofát, és lehunyom a szemem. Nem akarom többet Rex parancsnokot látni. Nem akarok többé a kastélyban gyönyörködni. Nem akarok semmit, csak hazajutni.