Az Utolsó Fényhajlító

II

     𝓘sten, Jézus, Buddha, bárki, aki most megáldott engem, köszönöm! Köszönöm, hogy félőrült módjára csak egy földszinti ablakból ugrottam ki, és nem haltam szörnyet a negyedik emeletről. Így viszont a pihe-puha hóba esek.
De basszus, ez akkor is fájt! A sarkamat kínzó fájdalom gyötri, közben pedig majd' megfagyok.
Álljunk csak meg egy szóra!
Fáj. Baromira fáj.
Kétségbeesetten előrántom az egyik késemet, és kegyetlenül a bal tenyerembe döföm. Felkiáltok, majd felszisszenek, miközben kihúzom. Ez még jobban fáj, mint a sarkam! Kicsit lassan, de összerakom a képet, a kés megáll a levegőben, úton a combomra erősített tok felé. Ledermedem.
Ez nem egy álom.
     Újra felsikoltok, ezúttal jóval hangosabban, és ijedtebben, mint az előbb. El fogok ájulni. Nem tudok reálisan gondolkodni. Hol lehetek? Hogy kerültem ide? Hogy juthatok haza?
     Millió kérdés cikázik a fejemben, de egyik sem lel válaszra. Nem, nem ájulhatok el, mert ki tudja, milyen vadállatok rejtőznek körülöttem. Ráadásul éjszaka van, ami az éjjel jól látó lényeknek kedvez — vagyis nem nekem.
Lehet, hogy betörtek az emeletes házba, és addig raboltak el, amíg én békésen szunyókáltam. Vajon vol vagyok? Valahol a tundra éghajlatnál, ugye? Hiszen nálunk, Manhattanben, annyira meleg van, hogy az már bűn, itt viszont esik a hó. Egyáltalán Amerikában vagyok még? Mi ez az erdőben elrejtett kastély badarság? Talán valami skandináv viccnek szánta valaki. Ha megtalálom, egyenként tépem ki az inakat a végtagjaiból.
Vagy lehet, hogy eladnak a fekete piacon, mint csinos, fiatal hölgyet! Na jó, Lu, ne ess túlzásokba. Én nem vagyok csinos — az inkább Cordelia.
Lehet, hogy az ő életük is veszélyben forog? Cordelia, Whitney, Syera... Minél hamarabb meg kell őket találnom.
     Sarkon fordulok, és szembenézek a kastéllyal. Kezdtem elveszíteni a maradék ép eszemet.
     Bakker, ez az izé hatalmas. A mesékből mindig is tudtam, hogy egy ilyen erődítmény óriási, több emeletű, szinte égig érő, de a saját szememmel látni leírhatatlan élmény. Ez viszont nem egy átlagos kastély. Nem sokat látok, csupán a Hold adta fénnyel tájékozódok, meg persze azzal, ami néhol kiszűrődik valamelyik ablakon. Dideregve lépkedek, a lábam sajog, ahogy a kezem is. Utóbbi azóta is vérzik, és ötletem sincs, miért csináltam (hiszen a filmekben elég megcsípniük magukat) vagy, hogy milyen módon tudnám elállítani a vérzést. Csak ez a fekete ruha van nekem, amit azért vettem fel, hogy ne látszódjanak rajta az áldozataim vérfoltjai. Meg persze itt vannak még a hőn szeretett késeim, de semmi több. Még cipő sincs rajtam, mert levettem a magas sarkúm!
Végül arra a döntésre jutok, hogy újra a filmekre kell hagyatkoznom: az egyik tőrömmel levágok egy csíkot a szoknyám alsó részéből. Sokkal nehezebb elvágni a ruhát, mint gondoltam. Amikor sikerül, elégedetten a kezem köré tekerem. Valahogy. Ó, én hülye, miért nem orvostanhallgatónak mentem? Most nagyon hasznos lenne.
Bár, ha nem államilag vesznek fel, akkor fizetnem kell, és arra amúgy sem lett volna elég pénzünk. Már annak is örülök, hogy van egy vonalas, és két mobiltelefonunk: az egyik az enyém, a másik Liáé.
Tényleg, a mobilom!
Csak átkozni tudom magam, hogy nincs nálam. A táskámban maradt, amit pedig leakasztottam a vállamról, amint beléptem a lakásba.
Magamra maradtam.
Újra sikítani akarok, de megfékezem magam. Helyette hagyom, hogy a könnycseppjeim némán lefolyjanak az arcomon.
Menjek vissza a kastélyba? Induljak meg az erdő felé?
Ha a hugicáim is itt vannak, ők vajon hol lehetnek?
     Inkább bújjak el az istállóba, és várjam meg, hogy hajnal legyen? Ez tűnik az eddigi legjobb ötletnek.
Vagy kössek el egy lovat, és vágtázzak el addig, ameddig meg nem látok egy buszmegállót? Nem hiszem, hogy éjszaka sikerülne átvergődnöm az erdőn, és a sarkam sem biztos, hogy bírná.
De lehet, hogy a lovak, és a sok-sok szalma között kevésbé fáznék. Újra körbefordulok, és az ellentétes irányban megpillantom az istállót. Ki van világítva, petróleumlámpákat akasztottak rá.
     Vergődve kezdek el bicegni az irányába. Már szinte húzom magam után a bal lábam, a tenyeremre kötött anyagot már átáztatja a vér. Annyira, de annyira butának érzem magam.
     Bérgyilkos vagyok. Pontosan tudom, hova kell szúrnom egy tőrt, ha nem akarok elvérezni. És mégis, kétségbeesésemben a legnagyobb badarságot sikerült elkövetnem.
     Eljutok az istállóig. Ez is hatalmas, egyértelműen. Semmi kedvem végigcsodálni ezt a sok pacit, ezért szimplán a mellé bújok be, amelyik a legközelebb van. A box ajtaján egy fém biléta található, amibe Tüskebokor van vésve.
     Tüskebokor nem tűnik agresszívnak, szóval lassan kinyitom az ajtaját. Nem fut el, meg se mozdul. Becsukom magunk mögött a box ajtaját, és szembenézek a lóval.
     Kedvesnek tűnik, világosszürke színe van, a háta felé sötétebb pöttyök. Azt hiszem, ezt hívják almásderesnek, de nem vagyok benne biztos, nagyon rég ültem nyeregben.
     Miközben Tüskebokor fejét simogatom, hagyom, hogy elmerüljek az emlékeimben.
     A betegségem, a Sever-kór, pár héttel anya halála után kezdődött. Akkor dolgoztam a legtöbbet, és az orvosok szerint valószínűleg a stressz és a túlterhelés miatt alakult ki. Először annyit mondtak, hogy pihentessem és jegeljem a sarkam, valamint hordjak sarokrögzítőt, vagy kössem be olyan fáslival, ami rugalmas. Mivel Cordelia szobalányként dolgozott, otthon nem kellett a házimunkával törődnöm, mert abban ő sokkal jobb volt, gyorsabban is végzett vele. Amikor a jegelés és pihentetés után nem javult, elkezdtek terápiás sportokat ajánlani: lovaglás, úszás, stb. Nem vagyok jóban a vízzel, szóval elmentem egy lovardába. Szinte fizikális fájdalmat éreztem a gyilkolás hiánya miatt, de csak úgy lovagolhattam, ha dolgozom az istállóban: cserébe ingyenesen ülhettem a terápiás lovukon, és még plusz pénzt is kaptam mellé. A délutánjaimat és hétvégéimet a lovardában töltöttem, de nem segített, sőt, a lábam állapota tovább romlott, ezért felhagytam a lovaglással, és visszatértem az egyetlen dologhoz, amihez értettem. Az öléshez.
A merengésemből egy kiáltás zökkent ki.
— Felség! Biztos benne, hogy erre menekült?
A mondat végét jóval hangosabban hallom. Fém csilingelése üti meg a fülem. Közelednek.

꒰ Írói megjegyzés ꒱
Kedves Olvasó!
A Sever-kór, amiben Lu szenved, egy létező betegség, a sarok két oldali fájdalmára vonatkozik.
A végső megszilárdulásig a sarokcsont két részből áll, amelyet egy porc köt össze. A porc a túlzott mozgás hatására eltörik, így amikor Lu majdnem meggyógyult, újra eltört, s ez fájdalmat okoz neki a sarka széleinél.
A könyvben még részletezni fogom, de ha több infót szeretnél megtudni róla, itt van pár weboldal:
egeszsegvonal.gov.hu
informed.hu
printo.it
centro-medical.hu
ʚ Napsi ɞ