Az Utolsó Fényhajlító

Prológus

𝓥ér van a körmöm alatt. Nem emlékszem, melyiküké, vagy a harc melyik pillanatában került alá. Még arra sem, mikor. Az arcuk is kezd elhomályosodni az elmémben. Pár röpke óra, és még a nevüket is elfelejtem.
Vajon melyiküké lehet...?
Nem érdekel.
Lassan bicegek a zsúfolt utcán.
Vérfoltos a fekete ruhám széle, de nem hinném, hogy ebben az éjszakai órában bárki is észrevenné ezt. A sötétség körbeöleli a tömeget, már csak a neonfényes hipermarketek és szórakozóhelyek feliratai világítanak.
Tovább bicegek.
Kezdek gyengülni. Minél előbb haza kell érnem, mert ha a fránya bal lábam az aszfalt közepén adja fel a szolgálatot, bármilyen szörnyűség történhet velem, és még mindig a szomszédos utcai kisbolt tulaja a törvényes gondviselőm.
Nevetséges vagyok.
Tekintettel arra, hogy rohadtul nem akarom, hogy megint bevigyenek az őrsre, el kéne kerülnöm a feltűnést, ami viszont elég nehéz ilyen állapotban. Az kéne még, hogy egy idős nénike azt higgye, azért sántítok, mert megsérültem, és ezt alátámasztaná a véres ruhámmal. Habár, az utóbbiból kifecseghetném magam egyszerű női gondokra vonatkozva.
Nem tudom, ezúttal hogy magyaráznám ki magam Gerad bácsi előtt. Kezd gyanakodni, hiszen már így is túl sok bajt keverek. Szeretném megadni neki a békés életet, amire mindig is vágyott. Ő csak üdítőt és hűtős szenyát akar árulni, miközben a bolt sarkában felszerelt tévén nézi a focimeccset. Nem keverhetem bele.
     Már nem szállhatok ki. Persze nem mintha akarnék, viszont ha fontos nekem, hogy a húgaim nyugodt életet éljenek, szereznem kéne egy rendes melót.
Basszus, ehhez először le is kéne érettségiznem.
Hiszen megígértem anyunak.
De most a munka az első. El kell tartanom a családot, ha tetszik, ha nem. Az én vállamra nehezedik a felelősség, viszont a testem egyre gyengébb, a lelkem erőtlen.
Rövid ideig erős vagyok. Tüzesebb bárkinél, és mindenkinél. De semmi sem tarthat örökké. Ahogy az emberek elhunynak, ahogy a virágok elhervadnak, úgy romlanak napról napra a betegségeim tünetei. Ez nagyon szar metafora volt, remélem sosem hall róla a magyar tanárom. Na jó, ez nem a megfelelő időpont viccelődni.
Amint kisántikálok a tömegből, és elérek egy nyugisabb utcához, már nagyon le akarom venni a magas sarkúm. Csak tovább ront a helyzetemen.
Minden egyes lépésemnél kínzó fájdalom nyilall a bal sarkamba. Tudom, hogy már nem bírom sokáig.
Kicsit mintha támolyognék is — remélem nem ittam sokat.
Érzem magamon a pillantásokat. Édesanyám mindig azt ismételgette, hogy az ikertestvéremmel milyen szerencsések vagyunk a külsőnket illetően: világosszőke, már-már fehér színű glóriaként ékesedett hajkoronánk, íriszeink smaragdzölden ragyogtak, a bőrünk kreol színben pompázott. Az egy petéjű ikrem, Cordelia, tényleg gyönyörű volt. Ha nem lenne róla okmány, alig hinném el, hogy ugyanúgy nézünk ki. Kicsit sem vagyok annyira káprázatos, mint ő. Lehet, hogy ennek az oka az, hogy egymás szöges ellentétei vagyunk: Lia mindig mosolyog, egyfolytában kedves, és arany szíve van. Aztán ott vagyok én, aki az árnyak közül figyeli, hogy melyik pasas megy túlzásba az udvarlással Cordeliánál. Bármelyik pillanatban készen állok, hogy porconként törjem el az illető ujjait.
Ilyenkor nagyon sok pedofil és perverz járja az utcákat. Nem vagyok jó formámban. Ha valamelyik közelítene, valószínűleg reflexszerűen elvágnám a torkát, ami nem kedvezne nekem. Kitapogatom a combomra erősített késeket, hátha nagyobb biztonságban érzem magam tőlük. Így is történik, hamar megnyugszom. Már letörölgettem róluk a vért, de ahogy a fém a pucér bőrömhöz simul a ruhám alatt, úgy érzem, patakokban folyik le a lábamon a vörös vér a pengékről.
     Szerencsémre elérek a társasházhoz, ahol már jó ideje lakunk, ezért gyorsan elhessegetem a nyugtalanító gondolataim. Amint belépek a bejárati ajtón, gondolkodás nélkül lekapom a fekete magas sarkúim. Felszabadító érzés mezítláb a hideg kövön lépkedni. Az sem érdekel, hogy így csupa kosz lesz a talpam. Egyre jobban fáj a sarkam, ahogy türelmetlenül várom, hogy végre felérjen a lift az emeletünkre. Mély sóhajok kíséretében fordítom el a kulcsot a zárban. Természetesen sötét van a lakásunkban, hisz mindhárom húgocskám alszik. Borzasztóan fáj a lábam, és fel is szisszenek, ahogy a hálószoba küszöbére lépek, de ez mit sem ér, mert cserébe láthatom, ahogy a húgaim összebújva szuszognak a takaró alatt. Cordelia védelmezően fonja karjait a két pöttöm köré: Syera, a legkisebb, aki nemrég lett 10, csak két évvel fiatalabb a 12 éves Whitney-nél.
Boldogan fújom ki a levegőt, és már alig várom, hogy én is ágyba bújhassak mellettük. Egyre jobban szédülök, és zsibbad az arcom. Talán mégiscsak túl sok vörösbort ittam. A konyhaszekrényben turkálva megtalálom a gyógyszert, amit Gerad bácsitól kaptam, olyan esetekre, ha túl sokat innék. Pár decit öntök belőle egy üvegpohárba, és eltipegek vele a fürdőszobáig.
Mielőtt levethetném a ruhámat, égető hányinger fog el. A gyomromhoz kapok, és kétrét görnyedek. Az angolvécé támlájáért nyúlok, felhajtom, majd kihányom az ebédem. Baszki, mormolom halkan. Őszintén remélem, hogy a testvéreim erre nem riadtak fel. Még pár perc öklendezéssel telik el, ezután felegyenesedem, és a tükörhöz lépek, arcot mosni. Fintorogva konstatálom, hogy nem csak az arcom lett olyan.
— Ez nagyon undi — suttogom, miközben a tengerkék, vízcseppet imitáló nyakláncom törölgetem.
Cordeliának is ugyanilyen van — édesanyánktól kaptuk a tizedik születésnapunkra, néhány héttel azelőtt, hogy elhunyt volna. Ötletem sincs, hogy milyen ásvány lehet, de nagyon szép. Lia biztos tudja. Majd megkérdezem, gondolom.
Úgy látszik nem volt jó ötlet arcot mosni, mert már érzem, hogy az előző adag dolog hozta a barátait. Mielőtt összehánynám a tükröt, inkább gyorsan felkapom a gyógyszeres poharat, és egyszerre lehajtom. Az orromat már nincs időm befogni — a szaga is borzalmas — de szinte ösztönösen lehunyom a szemem. Addig szorítom össze a szemhéjaimat, amíg lassan el nem párolog az inger, hogy bemutassam az ebédem a fürdőszobának.
     A szemem csukva tartom, ám a szemhéjamon át érzem, ahogy az ég rózsaszínűvé változik, és narancssárga csíkok jelennek meg rajta. Hajnalodik.
     Amikor kinyitom a szemem, az ég eltűnik.