Az Utolsó Fényhajlító

XIV

𝓝em emlékszem, mikor került a kezembe az ablakpárkányon álló krizantémos váza, de az már rémlik, ahogy eldobom, és fejen találom vele a hatalmas, barna bundájú, világító szemű farkast. Életemben megközelítőleg kétszer láttam farkast: egyszer általánosban egy osztálykiránduláson, és még egyszer gimiben. De legélesebb emlékezeteim szerint rohadtul nem így néz ki egy átlagos farkas. Ez a lény viszont körülbelül három méter lehet, a bundája mocskos és sötétbarna, a bal szeme kéken világít rám, míg a jobb zölden. A szájából kilógó, körülbelül az alkarom hossza méretű agyaraival vicsorít rám, és a mancsán lévő egy karma akkora, mint a kézfejem.
     Nincs több ilyen esélyem. Az alkohol toleranciaszintem hihetetlenül magas, mivel tökélyre fejlesztettem magam, de ilyen sok ideig rendes innivaló nélkül az alkohol is kifog rajtam.
     Felnyüszít, ahogy eltalálom a vázával, és a padlóra zuhan. A krizantémok az arcára hullanak, sötétvörös színű vérrel színeződnek be a fehér virágok.
     Hű. Nem gondoltam volna, hogy egy ekkora farkast leterít egy egyszerű porcelánváza.
Csakhogy amint az állat elterül a világos folyosót ívelő királykék szőnyegen, fehér fény villan fel, és a lény egy barna hajú fiúvá változik.
Visszafojtok egy kiáltást, és nekivetem a hátam az ablak melletti csempézett falnak, a jobb kezemmel próbálom kitapogatni az ablak ajtaját, és igyekszem felbecsülni, hogy mennyi a távolság köztünk, illetve közte és a menekülés között. A jobb tenyeremen lévő friss égési sérülést csípi a hűvös levegő. Eljátszom a gondolattal, hogy szokásomhoz híven kiugrom az ablakon, ám nem szeretnék pórul járni egy bokatöréssel, hiszen egyértelműen egy magasabb szinten vagyunk, mint amikor először idecsöppentem.
Alaposan szemügyre veszem a srácot. Nem lehet sokkal fiatalabb nálam, max 2-3 év különbség lehet köztünk. A fején a váza apró darabokra tört, a virágok a földre hulltak, a fejéről pedig vastag csíkokban folyik le a vér. Ha így folytatja, el fog ájulni. Vagy elvérzik.
Na és ez milyen lény lehet?
Inkább addig örülök, amíg nem látom azt a sárkányt, akiről mindenki beszél. Annak meg se kottyanna egy krizantémos váza.
Menekülőutat keresek, sarkon fordulok, és megindulok kocogva, amikor a fiú fájdalmasan nyöszörögni kezd. Kúszni kezd az irányomba, de látszik rajta, mennyire kimerült. Akárcsak én. Megállok előtte pár méterrel.
— Egy lépést se közelebb! — kiáltok rá.
A hang nyögések formájában buggyan ki a szájából.
— Mih-ről beszh-élsz... Nh-em is... Séth-álok... — szenved látványosan.
Egyre jobban szédelgek.
— Viszlát a Pokolban — fröcsögöm oda neki, majd vissza fordulok, és futni kezdek.
— Várj! Nem akartalak... Bántani...
Ingerülten visszafordulok.
— Ezt nyekegd annak, aki el is hiszi, 3 méteres vérfarkasfiú.
— Mi az... a vérfarkas?
Felsóhajtok.
— Erre most tényleg nincs időm.
— Várj még! Te vagy... Lucienne Castellon, ugye? — szól utánam.
Összerezzenek. Lehet, hogy mégis megölni jöttek.
— Honnan tudod?
— Ha idejönnél... Mindent el tudnék.. Magyarázni — szuszog hangosan és fájdalmasan.
— Ilyen könnyen nem versz át — horkantok.
— Csak egy csepp varázserő kell... Esküszöm!
Nem felelek, hanem helyette értetlenül nézek rá.
— Ki tudsz innen juttatni? — kérdezem.
Meglepetten tágulnak ki a szemei.
     — Ha ez a leghőbb vágyad — feleli, majd összeszorítja a száját.
     Lassú léptekkel közeledek felé, és leguggolok hozzá.
     — Bármit is tervezel, sietned kell, 2 fazon a nyomomban van, és bármikor ideérhetnek — mondom.
     A fiú bólint.
     — Sietni fogok. Nyújtsd ide a kezed.
Habozok. Ridegen mérem végig a srácot, de nem látok nála fegyvert - ráadásul éppen haldoklik. Nem lehet rám veszéllyel. Lehet, hogy szédülök, mindkét kezem fáj, és kezdek lerészegedni, de még így is erősebb vagyok nála.
     Végül odanyújtom a jobb praclim.
     — Nem vagyok gyógyító mágus, de az alapok nekem is mennek — szól a fiú.
Időbe telik, amíg megemésztem a szavait. A vérfarkassrác egy kezdő gyógyító mágus.
Óvatosan a markaiba veszi a tenyerem, és becsukja a szemét. Elektromosság fut végig a gerincemen, át a vállamon egészen a csuklómig. Égett szagot érzek, ahogy a tenyerem hirtelen aranysárgán ragyogni kezd, majd mint egy szelíd örvény, a mágia körkörös hullámokban táncol a levegőben, különböző ábrákat formázva: szárnyak, csillagok, három Hold és két Nap. Sokkoltan meredek a különös ívekre, miközben a mágia átkúszik a tenyeremből a fiúéba. A tekintetem az arcára szegezem. Ugyanolyan zavarodottnak látszik, mint én magam.
Ekkor a srác homloka fényleni kezd. A vér fölszárad, a vágások összeforrnak, ő pedig boldogan lélegzik fel. Felállna, de hirtelen megrezzen, majd térdre rogy. Értetlenül mustrál.
Reflexszerűen a homlokomhoz nyúlok, hogy egy jóleső homlokmasszírozással nyugtassam le magam, amikor megáll bennem az ütő. Elfehéredve konstatálom, hogy a tenyeremen égésnek semmi nyoma - mintha a fiú mágiája rám is hatással lett volna. Mellé mérem a bal tenyerem is. Egy csúnyácska heg húzódik rajta, de egyértelműen begyógyult, és még penicillin se kellett hozzá.
     A srác zavart hangja zökkent vissza a valóságba.
— Te nyugati vagy? — kérdezi.
Egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni.
— Tessék? — ráncolom a szemöldököm.
— A benned lévő mágia nem Északról származik. Te fényivó vagy?
     A fiú nem tudja, de ebben a két mondatban olyan sok ismeretlen szót vélek felfedezni, hogy megcsap a deja vu: olyan érzésem támad, mint amikor kilencedikben rajta kaptak, hogy egy szót sem értek az eddig tanult spanyolból. Csak akkor feleltem a kettesért, és még én is megtanultam valamennyit.
     — Inkább úgy hívnám magam, hogy borivó, és bennem csak egy üveg alkohol van, nem mágia — viccelődöm.
     A fiú felhorkant, de nyilvánvalóan oldódni kezd a feszültség, aminek kifejezetten örülök, hiszen ő fog kijuttatni innen. Ha viszont átver, azért az életével kell fizetnie.
     — Így nem tudok bízni benned, haver... El kell mondanod az igazat — ingatja a fejét mosolyogva.
     — Na jó. Most kitálalok.
     Drámaian sóhajtok.
     — Titokban egy-két pohár vodkát is lehúztam...
     — Én még nem ihatok alkoholt — áll talpra.
Felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen, amit habozva, de elfogadok. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó érzés a sértetlen tenyér. Ráadásul kettő sértetlen tenyér.
     — Hány éves vagy? — kérdezem kíváncsian.
     — Tizennégy. És te?
     — Tizenhét, de egy hónap múlva tizennyolc — mosolygok rá.
     — Idősebbnek nézel ki — állapítja meg.
     — A kocsmákban már el se kérik a személyim — vonok vállat.
     — Mi az a személyi? — ráncolja a szemöldökét.
     — Semmi fontos, vérfakasfiú. Apropó, hogy hívnak?
     Egy huncut vigyor húzódik az arcára.
     — Nem kéne bíznom benned — feleli.
     Viszonzom a vigyort.
     — Megmentettem a rongy életed, vérfarkasfiú, legalább a nevedet pöfögd fel.
     A srác halkan felkuncog.
     — A nevem Hunter Starcourt, bari — nyújtja a jobbját mosolyogva.