Az Utolsó Fényhajlító

XVI

𝓔gy üres folyosó idegőrlően csendes közepén járunk, és ahogy elhaladunk a díszes, rózsákkal és tüskékkel kifaragott, fehér ablakok mellett, a Hold lustán virít a sima, kreol bőrömre, a nevetségesen vékony hálóingemre, és a platinaszőke hajamra, ami gubancokban tekereg a fejemen.
— Huntie? — kérdezem halkan.
Nem tudom elnyomni magamban az érzést, hogy éppen belesétálunk egy csapdába. Csak nem tudok rájönni, hogy ki állította azt a csapdát, és mi okból? A Királyi Gárda? A herceg? Vagy ami még rosszabb, a király?
Hunter hangja a levegőbe és a tudatfolyamomba hasít egyszerre.
— Igen, Lulu?
— Bármit... hajlandó vagy elmondani?
— Bármit, amit csak tudni szeretnél, legjobb bari — mosolyog rám.
Mély levegőt veszek.
— Miért támadtál rám?
Hunternek kitágulnak a szemei.
— Én nem támadtam rád. Igazából te támadtál először — vakargatja a tarkóját.
Na jó, ez mondjuk igaz.
— Nem rosszból, de egy 3 méteres farkas nem túl nyugtató látvány — felelem.
— Okkal változtam vissza, miután rám hajítottad azt a vázát. Alakváltó mágus vagyok, apropó bármilyen állattá át tudok változni, de én még csak egy tanonc vagyok, és csak a farkas alakját tudom magamra ötleni. Csak ezt tanították meg nekem. Ám a farkasnak is van hátulütője. Az alakváltó farkasmágiát nem harcra tervezték, hanem cipelésre és futásra, ergo ha megsérülök, vissza kell változnom, mivel a mágiám azt hiszi, támadásra használtam a farkas alakját.
Egy pillanatig szóhoz sem jutok.
— Nem értem... Egy ekkora farkast miért nem lehet harcban alkalmazni? — kíváncsiskodom.
— Nem vagyok történettudós, de annyit még én is tudok, hogy a mágusokat mindig is félték hatalmas erejük miatt, és évtizedekkel ezelőtt kiűzték a királyságokból. A varázserejük segítségével átkeltek a Keleti Üvegtengeren és a Déli Hamusivatagon, majd Nyugaton, a Fényforrás mellett akartak letelepedni, ám az első királynő nem engedte be őket Szárnyba. Északon kerestek és kaptak menedéket, és azóta csak Északon élhetnek törvényesen a mágusok — magyarázza Hunter.
     Noha hálás vagyok Hunternek, hogy információt oszt meg velem, ugyanakkor valahogy nem is érdekel, mit papol. Eddigi tudásom szerint négy királyság van: Észak, ahol most vagyunk, Kelet, Dél és Nyugat. Többet nem is kell tudnom Szentföldéről a hazajutáshoz. Ha Északon vannak a mágusok, akkor itt maradok, Északon.
     — Értem — felelem kurtán.
Pajkossággal teli pillantást vet felém, mintha valami elvadult állatra pillantana, amelyről azt gondolja, hogy jó móka lenne megszelídíteni, mire hideg fut végig a gerincemen.
     — Ha vége a kikérdezésemnek, akkor én jövök — húzódik egy vigyor Hunter arcára.
— Tessék??? — nyögöm ki.
Hunter megköszörüli a torkát.
     — Te vagy az utolsó fénytörő?
Erre most mit kéne válaszolnom? Egyáltalán micsoda egy fénytörő?
Kínomban nemtetszően legyezgetni kezdek a kezemmel.
— Pfft, természetesen nem — mekegem. Csak remélni tudom, hogy a hangomból nem hallatszik annyira egyértelműen hogy hazudok, mint amennyire én hallom.
— Pedig biztos voltam benne. A mágiád olyan... királyi. Bár akkor nem lennének kerek füleid és lapos fogaid. A hajad is olyan... szőke. Ez nem vall a Goldenheart családra — elmélkedik Hunter.
Ebből egy mukkot sem értek. Gyorsan ki kell találnom egy jó témaváltást. Mondjuk...
— Mi a baj a hajammal? — játszom a sértődöttet.
A fiú védekezően maga elé emeli a kezeit.
— Semmi, legjobb bari. Nagyon stílusos frizurád van — mutatja fel a nagyujját.
     — Szörnyen hazudsz — nevetek fel.
— Bocsáss meg nekem — mosolyodik el.
— Megbocsátva — mosolygok vissza rá.
     Amint látja, hogy nincs több mondanivalóm, Hunter a nyakláncomra emeli csibész tekintetét, heterokrómiás íriszeivel pásztázza a tengerkék ékkövet.
     — A szőke hajad valóban nem vall a Goldenheart családra, ám az... — itt a nyakláncomra mutat — ...nagyon is rájuk vall.
     — Ezt meg hogy érted? — kapom védekezően a nyakláncomra a tenyerem.
     Hunter mélyen a szemembe néz.
— Úgy, legjobb bari, hogy te földi vagy.
A szívem kihagy egy ütemet, ám pontosan tudom, hogy nem eshetek ki a szerepemből - főleg nem most, amikor egy karnyújtásnyira vagyok a hazajutástól. Nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezemből ez az egyszeri lehetőség.
— Ne beszélj zöldségeket, Huntie — préselem ki a szavakat a fogaim közt, majd a mellkasom köré fonom a karjaim, mintha bármi védelmet nyújtana egy kicseszett vérfarkasember ellen.
Hunter összecsapja a tenyerét.
— Véletlen meghallottam, ahogy Kas és Warrick a Tövises Tanács tárgyalása után rólad susmorog. Amint Kasikaff kiejtette a "portál" szót, nem kellett kétszer mondania, azon nyomban felötlöttem a farkas alakom, hisz köztudott, hogy a kutyaféléknek sokkal jobb hallása van, mint az embereknek, és mögéjük lopóztam. Így hallgattam végig, hogy a hercegnek milyen tervei vannak egy földi, halandó lánnyal. Ám amikor megláttalak, és felém hajítottad azt a vázát, kezdtem kételkedni abban, hogy tényleg földi vagy, hiszen a Föld létezése máig csak egy mítosz volt, egy legenda, amivel a kisgyerekeket ijesztgették lefekvés előtt, hogyha nem alszanak, akkor elrabolja őket Robert király, és elhurcolja a Földre, mint ahogy azt a királynéval tette... Na mindegy, a témához visszatérve, meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem vagy egy a Sárkányok Népéből, szóval eljátszottam a szenvedő fiúcskát, hogy belekóstolhassak a varázserődbe, és amikor kapcsolódtunk, úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb 14 éves a világon, hiszen pajtás, ami benned lakozik, az tiszta, és téveszthetetlen fény. Szerinted miért kérdeztem a fénytörős dolgot? Azért, Lulu, mert fénytörők nem léteznek. Ezt még egy falusi parasztlány is tudja Szentföldén. Te viszont nem tudtad, számomra pedig egyértelművé vált, hogy nem idevalósi vagy. Egy nyitott könyv voltál, Lulu! Én pedig faltam az oldalakat, mint ahogy a mágiádat. Baromi szerencsés vagyok, hogy én érezhettem először a tiszta fényedet, ezért keserít el annyira, hogy ezt kell tennem veled. Én tényleg azt hittem, hogy végre lesz egy barátom — sóhajt fel.
     Az ereimben megfagy a vér, és az a pár másodperc, amíg nem jutok szóhoz, hosszú, kínzó óráknak érződik. És még azt hittem, hogy én fogom átverni őt, nem fordítva. Jócskán alábecsültem Huntert, és most meg kell fizetnem az árát.
     Sokkoltan állok ott, Hunterre meredek, és alig tudom kinyögni a szavakat:
     — Mit... mit kell tenned velem? Ha meg akarsz enni, inkább most tedd, hogy ne érjen váratlanul a halál — fröcsögöm felé a szavakat, és döbbenetemben észre sem veszem a lefolyó könnycseppet az arcomon.
     — Te kis butus, hát miért enném meg a legjobb barimat? Annál sokkal jobb sorsra jutsz, ne aggódj. Vigyázok rád, a hajad szála sem fog görbülni — mondja, s ezzel rám kacsint.
     Hunter a szakadt, beszürkült fehér inge alá nyúl, és előránt egy rubint ékkövet, majd rámarkol, és a szájához emeli.
     — Bocsásd meg vétkeim, Mindenek Anyja, kísérj az utamon, röptess biztos széláramlatokra, a fuvallat végén pedig ott várj énrám, hogy leróhassam bűneim te, és Mindenek Atyja színe előtt— csókolja meg a vörös ékszert.
     A fiú megperdül a tengelye körül.
     — Kas! Most! — kiáltja el magát Hunter.
     Nem mintha bármit is tehetnék ez ellen - sőt, az egész dolog ellen, hiszen a lábaim már rég a földbe gyökereztek félelmemben, a könnyeim forrás szerűen csobognak le az arcomon, amikor elvakít egy fehér fény, és elvesztem a tudatomat.
     Amikor magamhoz térek, egy meleg kacaj fogad, egy smaragdzöld szempár, és egy glóriaként lobogó aranyszőke hajkorona.
     — Mia cara sorella! — szólít a mézédes hang.