Az Utolsó Fényhajlító

I

𝓔lőször az illatok érnek el hozzám. Fém és vérszag keveredik a levegőben, oly ismerős, mégis távoli. Mintha nem az az embervér lenne, amit én naponta kiontok. Erősebb, intenzívebb, szenvedélyesebb, és kicsikét rózsaillatú.
     Aztán a hangok is elérnek a tudatomig. Csönd. Női sikoly. Páncélok csilingelése. Kardok csattanása. Újra csönd.
     A látás már nehezebben megy, mert koromsötét van. A szemem idegtépően lassan szokik hozzá a gyér fényhez. A legközelebbi fényforrás felé fordulok, ami a mögöttem lévő, nyitott ablak. Nem hiszek a szememnek. Esik a hó.
     Hirtelen a rövid ruhácskám nagyon kevésnek érződik. A pajkos szél fütyülve süvít el mellettem, hogy megcibálja a fürtjeimet és bekússzon az anyag szálai közé. Libabőrös leszek, belilul a szám, vacogok.
     Ezután körbepillantok. Egy hideg márványpadlón kuporgok, körülöttem holttestek. Katonák.
     Az egyiknek levágták a fejét, egy másiknak a szemeibe nyílvesszőket szúrtak. Van, amelyiknek hatalmas karmok hasították fel mellkasát, és van, akinek a hasát. Adódnak olyanok is, akik csak szimplán végtagot vesztettek, aztán elvéreztek a kövön. Néhányuknak elfehéredett az arca, és bőrükből apró, fekete tüskék ékesednek.
Bérgyilkos vagyok, ám még világéletemben nem láttam ekkora pusztítást. Ironikus módon, újra hányinger kerülget.
Valaki felsikolt.
Én vagyok az. Én sikoltok.
Megerednek a könnyeim. Próbálom összeszedni magam, miközben azt latolgatom, mennyit kellett innom ahhoz, hogy hallucinálni kezdjek. Vagy talán abba a gyógyszerbe volt valami? Az is lehet, hogy elszundikáltam a fürdőszoba padlóján. Igen, csak így történhetett.
     Hamarosan lépteket hallok. Nem sokat. Egy-két, egy-két, egy-két... Egy ember az, és nincs rajta páncél. El fogom vágni a torkát. Várjunk csak, ez lehetséges egy álomban? Nem számít.
     Amint befordul a sarkon, és meglát engem a hullák között pityeregve, futólépésben közelít felém.
     — Hölgyem! Azonnali hatállyal el kell hagynia a Tüskeszívet! Egyáltalán hogy jutott be? Ördög és pokol, hiszen éjszaka van! Maga fittyet hány a kijárási tilalomra?! — förmed rám egy éjfekete hajkorona. Igyekszem nem figyelembe venni a furcsa tájszólását.
     A Hold fénye, és a hóesés visszatükrözött ragyogása pont a férfire vetül. Fagyosan világítva merednek rám zafírkék szemei. Sötét, kócos haja éppolyan hosszú, hogy elől a szemöldökéig lóg, de a látásban nem zavarja. A fejére valami béna koronaszerűséget aggatott, az elegáns ékszer körül egy tövises ág fut végig, de nem úgy tűnik, hogy ez fájna viselőjének. Úgy vélem, egy letisztult, fehér selyem ing volt rajta, aminek felső három gombját nem gombolta be, és a könyökéig feltűrte ujjait. Az ingre egy fekete mellényt vett, amin sötétkék, aprólékos hímzések voltak, és a kivágása körülbelül olyan mélyre ért, hogy az előbb említett ing nyitottsága miatt megmutatott egy keveset a mellkasából. Két nyaklánc lógott a nyakában, ám túl messze volt, hogy lássam, milyen medál van rajtuk. Nadrágja szintúgy fekete volt, azt hiszem, szatén, dereka körül egy giccses fegyvertartó öv, két gyönyörű szép késsel, és egy kardhüvellyel. A gondosan kiválasztott ruházata bepiszkolódott, véres, és apró karom nyomok szabdalják itt-ott.
     Hűha, nagyon kreatív lehetek, ha az elmém ilyen részletes álmot szőtt.
     Válaszadás helyett inkább kitapogatom a saját késeimet. Nem veszi észre a mozdulatot, viszont egy mélyről jövőt sóhajt.
     — Hölgyem, ha nem indul el a saját lábán, attól félek, erőszakhoz kell folyamodnom. — feleli, és kinyújtja felém a jobb kezét.
     Egyetlenegy mondatra volt szüksége, és máris adrenalintól fűtött vér pezsgett az ereimben. Amint meghallottam az erőszak szót, nem fáztam többé.
     Kíváncsian figyelem a gesztusát. Minden ujján minimum egy gyűrű díszeleg. Megmarkolom a pracliját, majd a segítségével felhúzom magam. A döbbenet szinte az arcára fagy, de mintha hirtelen eszébe jutna, hogy úriemberhez méltóan viselkedjen, a háta mögé szegezi saját kezeit.
     — Mintha kissé alulöltözött volna. Nem tudok semmit sem adni Önnek, csak a jó kívánságaimat. Gyorsan el kellene menekülnie előle. Reggel visszatérhet a kastélyba ha itt dolgozik, de addig nem garantálhatom a biztonságát. Hiszen Ön egy hölgy — mondja. Hangja jegesen cseng, tekintete komor.
     Mi ez a hímsoviniszta szónoklás? Azért nem vagyok biztonságban, mert nem egy férfi vagyok? Majd én megmutatom neki!
     Itt az alkalmam! Hiszen a háta mögött vannak a kezei. Balfék.
     Közelebb lépek hozzá. Sántítok, és nagyon remélem, hogy ő ezt nem veszi észre. Finoman végigsimítok a mellényén, egy kicsit még játszadozok, mielőtt végeznék vele. A pillantása ellágyul, mintha évek óta nem értek volna hozzá gyengéden. Ez kicsit meglep, de szerepben maradok. Közelebb húzódom, beszívom a tömény rózsaillatát. Az ujjam végighúzom az arca vonalain, állkapcsán, végig a nyakán, majd megállapodok a nyakláncain. Az egyik egy korona, a másik díszes sárkány, hosszú, tövises ágak tekerednek köré. Szinte alig hiszem el, hogy hagyja, hogy ezt tegyem. Végülis az én álmom, vagyis én irányítok. Amikor végre elég közel kerül, felrántom a térdem, telibe a férfiasságába. Ez fájhatott!
     A srác felordít, kétrét görnyed, a térdén támaszkodik.
— Magába meg mi ütött?! — kiált fel fájdalmában.
Hátrafordulok, és elszaladok a másik irányba, az ablak felé.
     Meggondolatlan vagyok, ön- és közveszélyes, vakmerő és károsan bátor. De nem érdekel. Annyira imádom az izgalom hevét a csontjaimban, az adrenalintól száguldó szívemet a torkomban!
     Kiugrok az ablakon.