A Homok Hercegnő [ Aemond Targaryen ]

23 fejezet

Daelle már pirkadat óta fent van. Korán kelt. Rémálma volt, ami az elmúlt két évben gyakran előfordult. Mindég ugyanarról álmodott. Mindég. Mindég ugyanaz. A múltja kísértet. Hibásnak érezte magát a történetek miatt. Önmagát okolta, pedig nem volt hibás. Sőt az ellenkezője, mindent megtett, hogy ne történjen meg.

Ilyenkor mindég a kertbe ment. Ott volt a legnagyobb nyugalma. A kertben csend volt. A fa tövében ülve olvasott egy könyvet. Annyira belemerült az olvasásba, hogy a lépteket se hallotta meg.

- Jó reggelt!

Ijedten pillantott fel. Amint meglátta ki is a hang forrása megnyugodott. Intett Helaena-nak, hogy üljön le mellé.

- Mit olvasol? - kérdezte érdeklődve miután el ült.

- Egy könyvet. Még a nagybátyjám írta. Már nagyon rég!

- És ő most hol van?

- Őszintén? - nézett Helaena szemeibe - Nem tudom. Három éve ment el! Azóta semmit nem hallottam róla!

- Miért ment el?

- Nem tudom! De nagyon hiányzik! De ezt el ne mond bármlyik testvéremnek! - tette hozzá gyorsan - De tudod egyben nagyon haragszok rá! Megígérte, hogy mindég itt lesz! De el ment!

- És ha most itt lenne mit tennél vagy mondatnál?

Jó kérdés - gondolta. Nem tudta, hogy megölené vagy megölné. Hiányzott neki, nagyon. De elment. Miközben megígérte, hogy sose hagyja magára. Megszegte az esküjét. Ez a tény viszont megőrjítette Daellat. Miért ment el? Miért nem írt? Hová ment? Mikor jön vissza?, ha egyáltalán vissza jön még.

- Nem tudom! - mondta végül - De mond csak van kedved sétálni? - váltott gyorsan témát.

Nem szeretett róla beszélni. Vagy arról, amik történtek azóta, hogy ő elment.

A kert a reggeli órákban is gyönyörű volt. Gyönyörű virágok tele. Egyik színesebb volt mint a másik. Olyan virágok is voltak amit Helaena nem ismert.

A kertben különös fák is voltak amit pálma fának neveztek. Érdekes hosszúkás levele volt. De nem csak ilyen fák voltak a kertben. Voltak olyanok is amik nem szoktak Dorne-ban nőni.

Ahogy tovább sétáltak a kertben kis tavacskák jelentek meg. A tetejükön ott lebegtek a vízi rózsák. A tavak nem voltak mélyek, de mégis a legnagyobb melegben lehetett benne hűsölni - vagy akár úszkálni.

Séták közben Daella elmesélt egyes történeteket a kertekről. Inkább voltak legendák. Gyerekként imádta ezeket a történeteket, különösen ha a nagybátyja mesélte őket.

Emlékezett, amikor tizenöt éves volt, egy nyári éjszaka nem tudott aludni, ezért kijött a kertbe. Csakhogy nem ő volt az egyetlen aki nem tudott aludni. A bácsikája se. Egy fa alatt ült és rajzolt. Nagyon jól tudott rajzolni. Amikor meglátta Daellat letette a füzetet és intett neki, hogy üljön le. Mesélt neki. Elmesélte a csillagok történetét. Miszerint akkor jelenik meg az égen egy újabb csillag amikor két szerelmes egymás karjaiban halnak meg. Mivel az istenek megsajnálták őket, csillaggá vált a lelkük és az örökké valóságig együtt lesznek.

De ahogy telt az idő Daella rájött, hogy ez mind csak mese. Régen imádta az ilyen mesét és legendákak - különösen amiket a bácsikája mesélt.

De a boldog idők elmúltak. A bácsikája elment. Mesékben való hitével együtt. Már nem hitt bennük.

Már nem hitt a jóban, csak a rosszban. Megtudta, hogy milyenek is az emberek valójában. Megtudta, hogy milyen kegyetlenek.

Hinni akart még a csodában, de elment. Nem volt ki hitet adjon neki, hogy a csodák léteznek.

A kertből kiérve, a gyakorló pálya felé sétáltak.

A pályán üresnek tűnt. De ahogy közelebb értek észrevették, hogy nem az.

Az apja edzett a tábornokkal.

- Atyám! - köszöntötte Daella, amit közelbe érték - Hogy hogy ilyen korán már fent?

- A nénikédek kérdezted! - biccentett a mellette álló nőre.

- Nénikém! - mosolyododd el Daella, majd szorosan megölelte.

Amióta elment Királyvárba nem látta. De még előtte se nagyon.

Két éve a nénikéje lett a tábornok, miután az előzőt tragikus módon meggyilkolták.

- Hercegem! Hercegnő! - üdvözölte őket Helaena egy kissé meghajolva.

- Ugyan - mondta a tábornok -, nyugodtan szólítsa Arianne-nak!

- És ti mit csináltok ilyen korán? - kérdezte a herceg.

- Sétálunk! - mondta még mindég mosolyogva Daella.

- Jó kedved van. - állapította meg Arianne.

- Már miért ne lenne?

De a kérdésre nem felelt. Alig észrevehetően össze nézett Doran-al aki mintha egy kicsit megrázta volna a fejét. Daella a homlokát ráncolta. Nem értette. Újra megkérdezte.

- Miért ne lennék?

- Öö..., majd meg... Mindegy! Na de van kedvetek edzeni? - terelte a témát. Daella-nak ez gyanús volt.

- Oh, azt nem lehet. - mondta, Helaena miután Daella nem szólalt meg.

- Már miért ne lehetne? - kérdezte egyszerre Doran és Arianne.

- Mert... - zavartan pislogott egyikről a másikra - a nők nem harcolhatnak.

Csend. Néma csend. Senki nem szólt. Csak pislogott. Helaena már kezdte azt hinni, hogy rosszat mondott. Vagy, hogy meg se lett volna szabad szólalnia. Nem tudta, hogy itt mi a szokás. Otthon náluk ha nem kérdezték nem igazán beszélhetett. Itt nem tudta. Már bocsánat akart kérni amikor Doran herceg megszólalt.

- Ez hülyeség! A nők is ugyanúgy megtanulhatják a kardforgatás művészetet mint bármelyik férfi. Nálunk, Dorne-ban a nők egyenrangúak a férfiakkal. Ugyanolyan jogaik vannak. Nincs kivétel. Ha egy nő katona akar lenni, az is lesz. Ezt jobb ha megjegyzed, hercegnő!

- Mi most jobb ha megyünk! - mondta Daella, amikor meglátta Helaena arcán a zavart. - Nemsokára reggeli!

A folyosón sétálva Helaena még mindég a gondolatait rendezte az előbbi beszélgetés után, amikor Daella hirtelen megtorpant. Olyan hirtelen torpant meg, hogy Helaena majdnem neki ment.

Daella a folyosó másik végébe bámult. A szemeiben a kétkedés, a boldogság, a csalódottság és a düh keveredett.Helaena is ugyanoda nézett. Amikor is észre vette, hogy mit bámul.

A folyosó túloldalán két férfi beszélgetett a fiatalabb talán egykorú volt velük - talán pár évvel idősebb mint ők.

A másik férfi - akit Daella nézett - idősebb volt. Talán a herceggel lehetett egyidős.

Daella még mindég nem mozdult. Mintha egy szobor lett volna. Pár pillanat múlva az idősebb férfi észrevette, hogy őt nézi. Lágy mosoly jelent meg az arcán. Feléjük közeledett.

Daella szemében mostmár csak a düh - és némi csalódottság - látszott.

Daella tett előre pár lépést.

- Daella! - szólította a férfi lágyan, a hangja tele volt megbánással.

De Daella nem hallotta - vagy nem érdekelte. Gyorsan közelített felé. Mielőtt bárki bármit reagálhatott volna, Daella behúzott neki. A férfi elvesztette az egyensúlyát. Ha a fiatalabbik férfi nem támasztotta volna meg, akkor elesett volna.

- Te... te! - mondta bosszúsan Daella, aki a könnyeivel küszködött.

Nem érdekelte, elment. Ott hagyta a két férfit és Helaenat is. Nem érdekelte senki és semmi.