𝟹 𝙼𝚘𝚗𝚝𝚑 [♡⁠𝓳𝓳𝓴♡]

~ 20. ~

Mikor valóban tudatosult bennem, az amit talán a legrosszabb rémálmomban sem szerettem volna megélni, valami összetört bennem. De nem szeretnék olyan lenni, amit régen akartam, hogy legyek. Akkoriban még nem érintett a szerelem. Minho volt az első és utolsó. Utána elhatároztam, hogy nem kell az életembe a szerelem. Hogy soha nem szeretnék olyan közel kerülni valakihez, hogy aztán megkedveljem majd megbántsuk egymást. Azt gondoltam, hogy ha nem vágyom rá akkor nem érint rosszul, hogy nincs. Most viszont, hogy belekerültem ebbe a helyzetbe ami még lehet, hogy nem is igaz felnyitotta a szememet. Nem lehetek a múltam rabja. A felfogásom akkor szűk látókörű volt és nem hittem volna, hogy mások tudnak engem szeretni. Aztán találkoztam a fiúkkal és talán minden megváltozott. Csakhogy foglamam sincs, hogy én úgy érzek e egyikük iránt is, ahogy ők. Erre magamtól kell rájönnöm, habár időm az bizony véges. Egyre jobban közeledik a nyár vége.

Arról a napról vagyis a strand nap végén visszaérve a suliba az maradt meg, hogy egyből felmentem a szobámba. Eleinte csak gondolkodtam a történteken, majd ahogy feljöttek a frissen szerzett emlékeim azok könnyedén könnyeket csalt a szemembe. A cseppek szépen lassan hagyták el a szememet, azt követően pedig az arcomat is. Így hát álomba sírtam magam.

Másnap reggel korán keltem, hogy legyen időm mindent kigondolni. Szerettem volna rendbe tenni a gondolataimat, még akkor is, ha ezt ők nem hagyják. Kora reggel már kopogtattak az ajtómon és bár szerencse, de tudtam, hogy Hobi az egyetlen ilyen őrült aki képes ilyenkor is zaklatni.

Oda vánszorogtam az ajtóhoz, majd készültem egy hihetetlenül nagy csapással köszönteni barátomat. De amikor kinyitottam az említett tárgyat, hát nem épp erre számítottam. Nagyon vissza kellett fogom magam, hogy ne verjem meg, azzal amit Hobinak céloztam.

- Beszélhetünk? - Tae állt az ajtóban és elég zavartnak tűnt. Kapkodta a levegőt, mintha sietett volna.

- Persze, de Tae.. - Elég ijedt volt a tekintete. Ez nem olyan zihálás, mint amikor felfutsz a lépcsőn hirtelen. Nem, nem! - minden rendben? - Elfogott az aggodalom, ahogy ránéztem.

Taehyung hirtelen karjaiba font, amit nem tudtam mire vélni. Egy pár másodperc kikapcs után vissza tértem a föld nevezetű bolygóra és viszonoztam tettét. Szinte remegett. Nem győztem simogatni és nyugtatni, de ő továbbra is csak elbújt az ölelésembe.

Leültettem az ágyam szélére, vittem neki egy takarót, hiszen mindig jó kicsit bekuckózni. Mindenki tudja, hogy egy takaró bármikor otthon érzetet tud kelteni.  Szerettem volna tudni, mire vélhetem ezt a bújást, de nem akartam tapintatlan lenni. Mivan, ha valami olyasmi történt amiről nem szívesen beszél? Nem tudom mit kéne tennem. Őszintén aggódom, Tae lelki állapota miatt. Tudom, hogy nem kéne ezt sem ekkora dobra verni, de mégis engem megrémített.

- Sajnálom. - Törte meg a csendet, míg az én fogaskerekeim úgy dolgoztak, hogy fel se tűnt a nagy hallgatás. - Nem szerettelek volna felzaklatni. - Sütötte le szemeit. Igazából nagyon aranyosnak találtam. - Aludtál még, igaz?

- Nem dehogy! - Válaszoltam a legutóbbi kérdésére. - Ugyan Tae. Már rég ébren voltam, szóval bármikor jöhetsz. - Nyugtattam meg. Igaz, annyira hű de rég nem voltam fent, de ébren voltam és csak ez számít. Akkor se haragudtam volna, ha alszok és erre kelek.

- Nem történt semmi érdekes. Én csak.. - Gondolkodott el egy pillanatra, majd folytatta. - szóval, csak rosszat álmodtam. - Vallotta be végre az igazat. Egy halk kacaj elhagyta számat, de igyekeztem leplezni.

Persze Tae szintén nevetett, mégsem éreztem ezt olyan  nevetésnek mint amilyen az enyém. Inkább volt lenéző saját maga felé, mintsem egy jókedvű.

- Megértem. Tudod, Tae én is szoktam rosszat álmodni, és ilyenkor bármennyire is szeretnék másra gondolni, nem megy. Azt is tudom, hogy most mit érzel. Fel vagy zaklatva mert olyan képet láttál amit nem akartál volna. Ijesztő, de túl kell ezen tenned magad. - Szerettem volna, ha úgy érzi mellettem biztonságba van. Ha úgy jönne legközelebb is hozzám, hogy tudja, hogy bármit is mond én átérzem és empatikusan állok hozzá. Ugyan akkor nem akarok tapintatlan lenni. Szeretném tudni, hogy miről álmodott, akkor talán jobb tanácsot is tudnék adni.

- Igazad van. El kell felejtenem. Hiszen nem volt valódi. - Örülök, hogy máris megfogadta amit mondtam. Sokan nem hallgatnak másokra még akkor sem ha azt mondják. Hazugság.

- Megkérdezhetem, hogy miről szólt az álmod? - Mély levegővétel után elhatároztam, hogy rákérdezek, lesz ami lesz. Most kiderül. Ő is sóhalytott, majd belekezdett.

- Mostanra már biztos rájöttél. - Hallgatott el egy pillanatra, de esélyt nem adva reakciómra, máris folytatta. - Így gondolom nem zavarlak össze, ha elmondom, hogy rólad álmodtam. - Igen is összezavar. Rólam? Mégis mit álmodhatott pont rólam, ami ennyire felzaklatta?

- Sajnálom Tae, de nem teljesen világos. - Azt hittem mindenben empatikus tudok lenni felé, de tényleg. Bármi legyen is az. Viszont ez már most megdőlt.

- Te voltál az álmomban. Hogy elveszítelek. Vége a nyárnak és elmegyünk. Tudod, nekem nem lenne olyan könnyű mint neked.

- Ácsi, Ácsi! Ki mondta, hogy nekem könnyű lenne? - Reagálni is alig tudtam arra amit mondott. Mit gondolt? Most vígasztaltam meg és egy ilyet vág a fejemhez? Milyen alapon?

- Hát semennyire nem mutattál arra utaló jeleket, hogy azt tudjam lekövetkeztetni, hogy neked olyan hű de könnyű lenne. Eleve baromira nem ugyan azt érezzük egymás felé. És persze, hogy annak nehezebb aki többet érez. Igen is megrémített a gondolat. Fontos vagy nekem, és ha elveszítelek akkor talán soha sem tudom meg, hogy mi lett volna, ha lépek. De még nem érzem azt, hogy ezt meg kéne tennem. Azt hiszed, hogy attól még mert neked nem fáj akkor másnak se fog. Tévedsz, mert én érezhetek irántad többet, akkor is ha te nem. És tudom, hogy nehéz megérteni, hogy valakinek fontos vagy, de ez van. El kéne fogadnod. És nem úgy kezelni mint egy darab kavicsot.

Köpni nyelni nem tudtam. Tae egymás után vágott hozzám rosszabbnál rosszabb dolgokat, amikben egyet kell értenem javarészt. Felelősek vagyunk a tetteinkért, hát most az leszek.

- Tae én nem tudom mit mondhatnék. Legfeljebb azt, hogy nagyon sajnálom. Észre kellett volna vennem minden apró jelet. Ehelyett próbáltam elzárkózni ettől. Tisztában vagyok azzal, hogy magamra gondoltam, és őszintén sajnálom ezt is. De ha nem tudom, hogy én mit akarok, akkor nem várhatják el mások, hogy döntsek. Legyen szó bármiről.

Tae nem reagált. Először megijedtem, hogy megbántottam, de meg kell tanulnom, teljesen őszintének lennem. Még akkor is, ha az fáj. Persze nem lehetünk mindig jégszívőek és nem gázolhatunk mások érzéseibe, ugyanakkor nem fog senkinek sem ártani, ha egy kicsit kíméletlenül mondjuk meg a meglátásunkat.

- Rahin, fel kell tenned végre magadnak a kérdést. Te is tudod. Jungkook, Minho vagy én? Döntened kell. Lehet az akár egyik sem, de a mindegyik az nem opció. Tanuld meg, hogy ilyen helyzetben mindig így is úgyis megbántasz valakit. Úgyhogy ezt most félre kell tenned. Ne az befolyásoljon a dönésedben, hogy ki viselné rosszabbul. Csak kérlek, ne húzd tovább.

Taehyung kibújt a takaróból, megfogta a vállam, majd elhagyta a szobámat.

Tisztában vagyok azzal, hogy Jungkook, Minho vagy Tae. Eddig is éreztem mindegyikük között a kötődést, csak eddig nem tudtam, hogy ez a szerelem első szakasza. Tehát tudom, hogy egyikük iránt többet érzek. Ez egészen biztos...

Na de ki iránt?