Gyász és emlékek(Avatar ff)

/I. évad/emlék (6)

Az ég embereket legyőzni hosszú és kimerítő volt, de nem pihenhettek. Rengeteg sebesültet kellett ellátni és a halottakról is gondoskodni kellett.

Emellett további aggodalomra adott okot, hogy a katonák még mindig nem tértek vissza és semmi hír nem volt felőlük.

Kiri, Neytiri, Rey'ka és még néhányan segítettek a tsahiknak, a sebesülteket ellátni.

Isi nem volt túl jó állapotban, sok vért vesztett, de voltak sokkal súlyosabb sérültek is.

Fáradtan ült, amíg arra várt, hogy ellássák. Xiylen járt az agya, aki az erdőbe rohant nem olyan rég.

Feszült volt a hangulat. Aki nem elvesztett szeretteit gyászolta, az amiben csak tudott, segített. Órák teltek el így, feszült várakozással. Szinte teljesen csönd volt, csak a gyászolók üvöltése törte meg. Isit még mindig nem tudták ellátni.

Ekkor Neteyam rohant el mellette.

- Anya! Jönnek. Mindjárt itt vannak! - kiáltotta, mire mindenki aki hallotta, láthatóan megkönnyebbült.

És tényleg, fél óra múlva visszatért Toruk Makto és megtépázott csapata.

- Apa - futott oda vidáman Tuk és Rey'ka, Kiri szintén mosolyogva indult felé.

Apjuk megölelte őket, majd a visszaérkezők felé fordult. Utasításokat osztogatott. Mindenki azonnal tette a dolgát. Egy-egy ikránon többen is voltak, ugyanis a sebesülteket támogatni kellett. Rengeteg sebesült volt és erősen foghíjas volt a csapat. Rengetegen nem tértek vissza.

- Mi történt? Te jó ég, mi történt? - kapta kezét a szája elé Isi kétségbeesetten. - Mindenek Anyja, miért? Miért ilyen kegyetlen ez a nap?

- Hé, Isi - lépett mögé Neteyam. A lány keservesen zokogni kezdett, mire magához húzta és megölelte. - Nincs semmi baj. Minden rendben lesz. Minden rendben van.

Isi egyszerűen képtelen volt abbahagyni a sírást. Több mint tíz percig állt és sírt, Neteyam mellkasába fúrva a fejét. Mikor hüppögéssé, majd halk, kapkodó légzéssé csillapodott a sírás, a fiú Isi szemébe nézett, majd a füle mögé tűrt egy tincset.

- Fáj a lábam - szólalt meg a sírástól rekedtes hangon.

- Basszus, miért nem szóltál? - nézett a lábára Neteyam. Abból még mindig folyt a vér. - Azonnal kezelni kell a sebet.

- Á, még ráér. Vannak akik rosszabbul vannak.

- Isi, el fogsz vérezni.

- Nem olyan vészes.

- Ránéztél te a sebedre?

- Igen, már láttam.

- Úgy értem, hogy az elmúlt fél órában?

Isi lepillantott a combjára és felfordult a gyomra a látványtól. Kilátszott a húsa, de a golyót nem lehetett látni, annyira mélyen belefúródott a húsba, talán a csontba is.

- Fúj - öklendezett a lány. - Undorítóan nézek ki. Te jó ég, mindjárt elhányom magam. Te hogy bírod ilyen nyugodt arccal nézni?

- Én inkább aggódom érted. És láttam már rosszabbat is. Volt, hogy az egész családnak be kellett segíteni, annyi sebesült jött vissza egy bevetésről.

- Li'a! - hallotta meg a lány anyja hangját.

Ekkor valami borzalmas érzés kerítette hatalmába. A mellkasát láthatatlan erő préselte össze, a tüdejébe mintha ezer tűt szúrtak volna. Nem jutott levegő a szervezetébe. Rémülten tátogott és Neteyam után kapott.

- Isi - rázta meg a fiú. - Isi! - A lány hörögve beszívta a levegőt. - Hála az égnek, azt hittem, megfulladsz. Rohamod volt?

- Nem. Ez nem roham. A mellkasom... Nagyon szorít. Valami baj van.

- LI'A, GYERE! - kiabálta újra az anyja.

- Maradj velem - nézett Isi Neteyamra, aki bólintott.

A lány nagy levegőt vett és elindult a sátor felé, ahonnan az anyja hívta.

Mikor belépett, nem tudott megmozdulni. Neteyam még nem mehetett bevetésre, mert túl fiatal volt. De idősebbek már mehettek. Kyu'nat is mehetett. A bátyja. Hogy is felejtette el? Miért is nem jutott eszébe?

Megtántorodott és ha Neteyam nem kapja el, összeesik. A fiú óvatosan előretolta, a földön fekvő alakhoz.

Isi térdre rogyott és némán nézett. Mikor Neteyam ki szeretett volna hátrálni, Isi utána kapott és megrázta a fejét, így ott maradt, a háttérben. Ez most nem az ő gyásza.

- Isili'a. - A bátyja mosolygott. - Nagy harcos vagy, ugye tudod?

- Nem, én nem. Te vagy harcos Kyu'nat, a legjobb harcos.

- Harcos leszel. Nagy harcos - a fiú sóhajtott és felnézett.

- Kyu'nat - nyögte a lány. - Nem, nem, nem... Könyörgök, ne menj el. Kérlek... - Isi hangja elfúlt, így elnyomta anyja üvöltése.

A lány zokogni kezdett, arcát a tenyerébe temette. Neteyam odalépett mellé, letérdelt és magához húzta a lányt. A haját simogatta, miközben érezte, hogy Isi szívverése csillapodni kezd. Nem szólt egy szót sem, itt nem segíthettek a szavak. Viszont a jelenlétével támogatta és nyugtatta a lányt.

Isi nemsokára felnézett a fiúra.

- Köszönöm - nézett a szemébe. Neteyam csak bólintott, majd ismét megölelte a lányt.

- Isi - szólalt meg végül Neteyam és felállt. - Most mennem kell. Beszélnem kell apával, arról, hogy mi történt.

- Majd mindenképpen számolj be róla. - Isi felállt, majd a fiúra nézett. - Neteyam, én...

Nem folytatta, mert ájultan csuklott összes és ha a fiú nem kapja el, a földön köt ki. Még mindig vérzett a sebe, még mindig nem látták el.

Sziasztok. Sajnálom, hogy mostanában folyton ilyen szomorú részeket hozok, de egyébként is várható volt, hogy ez nem lesz egy vidám történet. Eleve úgy kezdődik, hogy meghal Neteyam. De azért nyugalom, lesznek még vidám rész is. Remélem azért tetszett. Ha igen, vote-oljatok. Szép napot mindenkinek! 🥰