Gyász és emlékek(Avatar ff)

/I. évad/emlék (1)

Már korán reggel kipattantak a szemei és nem bírt visszaaludni, így hát felkelt és kisietett a sátorból.

Nem volt fáradt, még csak a reggeli kómát sem érezte. Teljesen fel volt pörögve. A korai kelés különleges energiával árasztotta el, így két lépés után futásnak eredt. Hihetetlen jókedv uralkodott el rajta. Vigyorogva rohant végig a táboron, de ügyelt, hogy ne csapjon nagy zajt, hisz még nem is pirkadt, éppen csak szürkülni kezdett az éjszakai égbolt alja.

Mikor az erdő sűrűjébe hatolt, megpillantotta a fáját. Persze nem az övé volt, de mivel rengetegszer jött ide ehhez a fához, szeretett sajátjaként gondolni rá. Hatalmas volt, egy famászásban tapasztalt Na'vi gyereknek is legalább fél órájába telhet megmászni. Végig húzta kezét a fa törzsének ismerős repedésein, majd felkapaszkodott rajta, egészen a tetejére.

Mikor kibukkant a lombkorona tetején, még maradt egy kis ideje gyönyörködni az ébredező vadonban, majd Kelet felé fordult és megigézve nézte, amint a felkelő csillag sugarai megcsillannak a reggeli harmaton, a fák levelein, a fűszálakon. Az erdő, ami eddig csak éledezett, most valósággal felrobbant attól a hangorkántól, amit a nappali állatok produkáltak. De ezhhez Li'a már hozzászokott, ugyanis ebben nőtt fel. Furcsállta is volna, ha reggelente nem az erdei állatok zajongására ébred. Mert hiába szokott már hozzá, ettől függetlenül kifejezetten éberalvónak mondhatta magát, így képtelen volt átaludni a pirkadatot. De azzal is tisztában volt, hogy hamarosan csillapodik az állatokban a minden reggel áradó energia, ami Li'a-t csak ma reggel kapta el, így hamarosan nyugodtabban és jóval csendesebben folytatták életüket.

A lány nyughatatlan teremtés lévén nem gyönyörködött tovább a vadonban, hanem megragadott egy indát és lefelé kezdett csúszni rajta. Az utolsó néhány méteren elengedte, pár másodpercig élvezte a zuhanást, majd guggolva landolt. Azonnal felpattant, leporolta a tenyerét és már robogott is vissza a sátrakhoz, azon gondolkodva, hogy meglepi egy reggelivel a valószínűleg még mindig alvó családját.

A futásban viszont - energia löket ide, vagy oda - hamar kifulladt. Az utolsó száz métert már fújtatva, lassan tette meg.

Sajnos azonban nem volt túlságosan kitartó és mire visszaért, már lemondott tervéről, hogy reggelit készít, ugyanis ez remekül hangzott, de most nem volt türelme ezzel szöszmötölni.

Letelepedett a sátruk elé, gondolván, megvárja míg a bátyja felébred. De három perc után nem bírt megmaradni a helyén, így felpattant és jobb ötlete nem lévén, ismét neki iramodott az erdőnek.

Pontosabban csak iramodott volna, ha néhány lépés után nem rohan neki valakinek.

- Jajj, ezer bocs, nem direkt volt, csak fáradt vagyok, mert korán keltem - hadarta oda sem pillantva és már ment is tovább. Ha ezt az anyja hallotta volna, biztos, hogy egy hétre megbüntetné. Nem volt túl jó modorú, de nem nagyon zavarta.

- Tudom - jött a válasz, amire a lány egyáltalán nem számított.

Megfordult, hogy szemügyre vegye, kinek is ment neki. Neteyam volt, Toruk Makto, azaz Jake Sully elsőszülött fia.

Gyorsan realizálta magában a fiú válaszát, majd mikor leesett neki, mit mondott, csodálkozó arckifejezést öltött fel. Az már csak futó gondolatként suhant át az agyán, hogy mennyire tarthatja idiótának a fiú, ilyen lassú reakcióidővel.

- Honnan tudod?

- Láttalak - vont vállat Neteyam.

- Hol? Mikor?