A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

70.

Daemon már hetek óta nem csak vendég volt Sárkánykőn, hanem teljes értékű családtag is. A fiúknak nem volt ismeretlen a személye, de gyermekként ébren nem sokat találkoztak vele, ha mégis, akkor a távolság tartó viselkedésem végett nem tudták hová tenni, majd mikor a Király megbocsátott neki és visszatért az udvarba, már szorosabb barátság alakult ki köztük, a lakomákon, lovagi tornákon, sőt az ikerlányokkal is, akik most Rhaenysnél laknak.

Nagyszülői jogát gyakorolja, ami valamennyire betölti azt a tátongó lyukat a lelkében, amit gyermekei halála vájt. Daemon ezzel, hogy engedélyt adott a gyámságra, talán törleszteni akart unokatestvére felé a fájdalomért, amit okozott neki. Nem voltam ebben teljesen biztos, de az arcáról ezt olvastam le, mikor lányai felől kérdeztem.

Minden étkezésnél, mikor összegyűltünk a nagy asztalnál, vagy mikor a tűz körül hallgattunk egy érdekes történetet és mi Daemonnal összesúgtunk, vagy csak egymáshoz értünk, láttam, hogy Jace, elmereng valamin de közölni nem szándékozott semmit, még akkor sem, mikor rákérdeztem.

A fiúk tiszteletet mutattak Daemon felé, a lányok pedig felém.

Így ültünk egyik este is, a vacsoránál. Jól szórakozva, nevetgélve egy borsó dobálós csata után.

Daemon megköszörülte torkát, mire elcsendesülve mindenki ráfigyelt.

– Ha végeztettek a vacsorával, fontos bejelenti valóm lenne... – és ha nem ismerném jól, azt mondanám, hogy megremegett a hangja. Együttérzően megfogtam a kezét és elmosolyodtam a tényen, hogy egy harcedzett meglett férfi, aki bátran szembeszáll ezer ellenségével, a gyermekeink előtt, megrémül.

– Ugyan, nem lenne szükség a beleegyezésetekre, ám szeretném ha ugyan ilyen jó hangulatban telne a hátralévő életünk, mint most, egy családként. Megkértem a Hercegnő kezét, és ő örömmel igent mondott. Van köztetek valaki, akinek lenne ellenvetése? – kérdezte oly komolyan, mintha egy haditanácskozásba csöppenve, felnőtt emberek ültek volna körülöttünk, de csupa gyermek volt itt, akik e hír hallatán azt sem tudták mi fán terem a házasság vagy mit is kéne erre reagálniuk de kis lelkük mélyén felbuggyant a szomorúság, az elvesztett egyik szülőjük miatt. Elkerülhetetlen volt, hogy egy el ne sírja magát, amitől a többi is rögvest rákezdett. Szépen sorban az összes könnyezni kezdett, kivéve Jacet, aki inkább dühösnek tűnt.

Daemon a gyerek sírás láttán feladta a harcot és székében hátradőlve, annyit morgott az orra alá.

– Ez remekül ment... – és segélykérően rám nézett.

Tudtam, hogy túl korai és eme boldog bejelentést toltuk is, amíg lehetett, de most már egészen bizonyos, hogy újra gyermeket várok, így nem húzhatjuk tovább az időt.

– Sajnálom gyerekek! Őszintén! De meg kell értenetek valamit. Mi régóta ismerjük és kedveljük egymást a Herceggel és a Király, még a gyászidőszak letelte előtt befogja jelenti az új férjemet, akit talán se én, se ti nem ismertek. Nem lenne hát jobb, ha továbbá olyannal alkotnánk egy családot, akit szeretünk is?

A gyerekek a durva asztallapon heverő borsó szemeket bámulták majd Luke, Rhaenára és Baelára nézett.

– Akkor többet látnánk a Kuzinjainkat is?

– Igen. – válaszoltam, mire Rhaena elvörösödött. – Ha elég nagy lesz Arrax, akár egyedül is átrepülhetsz Hullámtörőre de a lányok is biztosan szeretnének majd Apjukkal időt tölteni, emiatt többször hajóznának át és tovább is maradnának.

Ezután a kérdés után, meglátták a jót is ebben a frigyben, és mikor minden gyerek az összes kérdését feltette, kissé megbékélve vonultak vissza a szobájukba. Egyedül Jace nem mozdult a székéből, megvárta, míg csak ő és mi maradtunk a terembe. Kíváncsi voltam, mint legidősebb gyermek és a trón várományosa, milyen kérdés emészti belülről.

– A Herceg az apánk? – és Daemon fele emelte mutató ujját, ahogy dühös levendula szemekkel vádolt.

Köpni nyelni nem bírtam hirtelen, gyorsan körbetekintettem, hogy ki van még rajtunk kívül a terembe de szerencsére egyik szolgáló sem állt a hátam mögött.

– Fiam, ez... – kezdtem volna el hosszú és körmönfont magyarázkodásba, mire Daemon előre dőlve, egyszerűen a szavamba vágott.

– Az vagyok!

Jace ökölbe szorította kezét, ahogy egy hümmögés mellett átgondolta.

– Akkor nincs ellenvetésem. – morogta, és látszott rajta, hogy első útja a gyakorló bábuhoz fog vezetni, amit élvezettel fog a fakardjával szétverni.

Távozása után, gondterhelten most már én is hátradőltem a székembe és Daemonra néztem.

– Most miért? – kérdezte ártatlanul, a szemrehányó tekintetem láttán. – Örülj, mert beleegyeztek! – horkantott fel. – Bár úgyis mindenképp elveszlek, akkor is ha ellenzik.

– Miért mondtad el neki?

– Joga volt tudni. – vonta meg a vállát és a földet nézve, az orrnyergét kezdte masszírozni, ezzel a mozdulatával szándékozta eltakarni a szája szélén megbúvó büszke apai mosolyát, amit azt gondolt, hogy így nem veszek majd észre. Boldog volt, hogy ezentúl teljes jogú apja lehet a három fiának.

Csíkká húzott szájjal aprót megráztam a fejem de nem bírtam sokáig haragudni rá.