A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

52.

A sötét éjszakában, mellette fekve, a nyugvó mellkasán játszó halvány derengést figyeltem, ahogy ütemesen fel, majd le ereszkedett sápadt bőrén. Már a szolid és jó hangulatú családi vacsoránál is látszott rajta, hogy fáradt de nem gondoltam, hogy mellettem ily hamar álomba merül.

Mélyen alszik mégsem enged el, izmos karja csupasz csípőmön pihent. Arcán szétterült a megnyugvás és kisimult rajta a gondtalanság. Ezekben a hosszúra nyúlt percekben, igazán irigyeltem, hogy aludni tud, bár nekem is menne, de ahogy lehunyom a szemem Anyám szülőágya kísért.

Azóta azt kívánom, hogy bár ne rohantam volna be hozzá. Akkor soha nem láttam volna üres tekintetét a semmibe révedni, és a letaglózó ürességet, mi maradt utána. Az élénk vörös éltető vére mind kifolyt az ágyára, benne egy csepp sem maradt hátra.

Az Istenekre! Én nem akarom így végezni!

Baldachinra emeltem a tekintetemet, ahogy kicsordult egy könny a szemem sarkából. Azt hittem lesz még időm... Tudtam, hogy egyszer megfog történni de nem gondoltam, hogy ily hamar.

Sóhajtva töröltem le könnyemet, visszapillantva alvó hercegemre, ki ekkor már nyitott szemmel figyelt. Némán tanulmányozta arckifejezésemet, majd csípőmnél fogva közelebb rántott meztelen testéhez és fülembe suttogva kérdőre vont.

– Mi a baj, Rhaenyra?

Oldalamra fordulva, ujjaimmal arcát végigsimítottam.

– Már esedékes lenne a virágzásom... – és ettől a kissé kínos, ám számomra inkább fájdalmas kijelentéstől nem tűntem kevésbé kétségbeesettnek.

Erre összébb húzta ezüst szemöldökeit.

– Hát ettől rettegsz ennyire? – kérdezte és magához húzott egy ölelésbe. Selymes válla ívébe bólintottam egyet. – Ez egy remek hír! Nem lesz semmi baj, Hercegnő!

– Honnan is tudhatnád? – motyogtam neki dacosan.

– Tudom és kész. – ölelt erősebben. – Nem lesz, hisz legalább egy tucat gyermeket akarok tőled! – mosolyodott el, mire rázni kezdtem a fejem. – Jó, akkor fél tucattal is beérem, de abból már nem engedek! – heccelt, hogy jobb kedvre derítsen.

Szemében a halvány boldogság fénye csillogott.

– Nekem ez nem fog menni, Daemon! – kötöttem a sárkányt a karóhoz. – Anyámat látva... én...

– De menni fog! Hiszek benned, ahogy Aemma is hitt! Egy igazi harcos vagy! Veled, az nem fog megtörténni! – mondta úgy, mint aki szentül hiszi és ez bátorsággal öntött el.

– Ott leszel mellettem? Fogod majd a kezem? – kérdeztem, félve válaszától.

Akartam, hogy velem legyen, de tisztában voltam azzal, hogy ez egy önző, már már lehetetlen kérés, mégis hogy lehetne ott, anélkül, hogy szájukra ne vegyenek a cselédek és onnantól már mindenki tudná.

– Ott leszek, ha úgy kívánod! – vágta rá. – Ha attól megnyugszol! Bármit megteszek érted! A világ összes ideje is kevés lenne számomra, amit együtt tölthetünk, így keresni fogom azt a keveset is, amit kiharcolhatunk magunknak. Bízz bennem, bízz magadban és ne félj semmitől, Szerelmem. – csókolt meg lágyan, mitől bizseregni kezdett testem. – Gondolj bele! – suttogta érzékien, ahogy a kezét lecsúsztatta a hasamra. Éreztem érintése forróságát, és azt is, ahogy ott tartva, lomhán szétterjed a köldököm alatt. – Ő egy igazi Targaryen. Belőled és belőlem van! Tisztavérű! – mondta egyre halkabban és ujjai még lejjebb vándoroltak, ártatlanul belecsókolva a nyakamba, mitől azonnal elfelejtettem az összes aggályaimat, rossz gondolataimat, majd egy apró nyögés hagyta el az ajkaimat.

Végül addig szeretgetett, míg igazat nem adtam neki, így sikerült ellenvetés nélküli teljes egyetértést elérnie, mivel fejemben kavargó káoszra nyugtatóan hatott.

Hajnalban, mikor néma csendben osontam vissza Laenorral közös szobánkba, azt újfent üresen találtam. Nem is aludt itt egy percet sem. Azt hiszem, ezt majd meg kell köszönnöm neki.

Biztosan jól érzi magát valahol másutt és így, ennek fényébe, hogy akár magányosan is tölthetném házas éveimet, visszagondolva már egyre jobban tetszett Daemon lehengerlő rábeszélőképessége.

A saját ágyamban fekve, vártam az ébredést és a gondolataim már korántsem voltak oly sötétek mint éjszaka.

Kezemet a hasamra téve, úgy ahogy Daemon is tette, immár nem a rettegés fogott el, hanem az izgalom. Megismerni a mi kettőnk közös vérét, egy izgalmas feladat lesz, még akkor is ha Velaryon lesz a neve.

Vajon, mikor Daemon meghozta a döntést, miszerint hagyja, hogy Laenor vegyen feleségül engem, akkor ezt is számításba vette? Erre értette, mikor azt mondta, hogy kész volt meghozni ezt az áldozatot? De hisz ez, egy olyan férfinál mint Daemon, mérhetetlenül nagy áldozatnak számít!