A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

49.

Miután Daemon elhagyta a termet, Apám is távozott Alicenttel, és mintha ez egy jel lett volna az asztalnál ülőknek, mindenki szerte szét szaladt. Kuzinom gyorsan kölcsön kért egy könyvet a sárkányokról és megkönnyebbülve sóhajtott fel, hóna alá csapva választottját, Laenor megsúgta, hogy ne tervezzek vele semmit, indulna is a Bolhavég utcájába, majd szüleikkel egyszerre távoztak.

A Segítő gyorsan magára maradt de Ser Harwin mellé ült, miután felkért táncolni, ám én ezt kedvesen visszautasítottam. Úgy rohantam fel a szobámba, hogy Ser csak kocogva tudott lépést tartani velem. Izgatottan robbantam be az ajtón, mára már belefáradtam a szerepembe, így Ser előtt már nem voltam túl hiteles, mikor jó éjszakát kívánva álmosságot színleltem, pedig legbelül, állva is képes lettem volna elaludni.

Kapkodva felfrissítettem magam, átöltözve rohantam Daemon szobájába, aki egy teli kupa mézbor mellett ült asztalánál, félmeztelenül.

Kiéhezve várt rám, ez tisztán látszódott. Szó nélkül, két ujjával elém csúsztatta serlegét, mit lenyugtatásom céljából illő volt meginnom. Ahogy ajkaimhoz érintettem, hogy belekortyoljak az édes nedűbe, úgy állt fel és lett hirtelen olyan közel hozzám, amit egész nap imáimban kívántam. Harmadik negyedik korty közelében kivette kezemből italomat és mohon számra tapasztotta ajkait, serlegét letéve, felkapott és gyors léptekben az ágyába vitt.

Ott megismétlődött az előző éjjel csodái de csupán csak egyszer. Karjaiban aludtam el, még mielőtt bármit is beszélhettünk volna.

Ám reggel nem a kötelesség hívó szava, hanem most először, finom csókokra ébredtem. Ezüst hajamat kisimította arcomból, majd ujjai lejjebb vándorolva járták be testemet. Sóhajtások hagyták el számat, mit biztatásnak vett és ő maga is lejjebb csúszott, hálóruhámat pedig feljebb húzta, ahogy alábújt.

A frissítő ébresztő után, újra karjaiban találtam megnyugvást.

– Köszönöm Daemon! – lihegtem. – Nem tudtam, hogy lehet ilyet is érezni!

– Én sem. – adott csókot izzadt homlokomra. Felemelve fejem kiélveztem, hogy akármennyit és akármilyen hosszan nézhetem arcát, mit egész nap nem tehetek.

– Szeretem Laenát. Biztosan bele akarjuk rángatni ebbe a veszélyes játszmába?

Elhúzta a száját és tépelődött a válaszon.

– Ha közel akarunk maradni egymáshoz, akkor muszáj lesz... De beavatom és adok neki választási lehetőséget, ha úgy kívánod...!

– Szerintem már tudja mi folyik itt... Okos lány.

– És bátor is, ha Vhagart szolgálatába tudta állítani.

Vigyorogni kezdtem, amint elképzeltem, hogy ez a törékeny lány, egy böszme nagy sárkány előtt áll.

– Igen, az.

A hét gyorsan eltelt Daemon közelében. A varrónők még utolsó nap is dolgoztak a vörös-fehér, arany pikkelyekkel és sárkány motívumokkal díszített, erősen túlzónak ható ruhámon. Mikor a tükör előtt állva, rám varrták, már nem voltam szomorú, hogy újra ki kell mondanom azokat a szavakat Laenornak. Ha közelemben lehet Daemon, bármire képes vagyok.

Végszóra nyitódott az ajtó és Ser csupán csak annyit jelentett be.

– Daemon herceg.

Erre rövid kijelentésre a benntartózkodok lefagytak és összenéztek.

Csodálkozva fordultam hátra, és láttam, ahogy Ser apróra húzott szemmel leste minden rezdülését Daemonnak, aki cserébe belemosolygott az arcába, miközben lazán elhaladt előtte.

– Köszönöm Ser! – bólintottam neki és vártam egy pillantott, de senki sem mozdult. – Most távozzatok mind! – adtam ki komoran a parancsot, mire lábamnál térdelő szolgálók még lecsippentették az utolsó kilógó cérnát és meghajolva kiosontak a szobából. Ser utoljára jelentőségteljesen rám nézett és aggódását fejezte ki csupán egy pillantásával.

– Nem lesz gond! A Bácsikám biztosan csak gratulálni érkezett... – erre Daemon nemes egyszerűséggel felhorkantott majd feltette lábait a kis asztalomra. Kényelmesen elhelyezkedett a kanapémon és nem zavartatta magát Ser akadékoskodásán. Elnevettem magam szarkasztikus ábrázatán, sugárzó mosollyal nyugtattam meg védelmezőmet. Szeme, rajtam és Daemon között járt oda vissza, majd mintha megvilágosodott volna, bólintott egy aprót és páncélja csörömpölése mellett csukta az ajtót, kívülről.

– A köznépnél talán ilyen lehet egy nagypapa... – gondolkodott el hangosan. – Vagy őt is magadba bolondítottad?

Rosszalló tekintettel csóváltam meg a fejem, ahogy a nagy asztalomhoz vonszoltam magam. Ebben az átkozott ruhában nem volt egyáltalán könnyű mozogni.

– Folyton aggódik értem. – nosztalgiáztam, ahogy elöntöttek az emlékek. – Születésem pillanatától... – talán halálomig.

– Nana! Az én vagyok! – pattant fel Daemon, és lépett hátam mögé, miután elszakítva tekintetemet róla, öntöttem magamnak az előadás előtt egy bátorító italt.

– Akkor több közös lehet bennetek, mint gondolnád... – motyogtam magam elé. 

– Gondolod? – kérdezett vissza és nyakam csupasz bőrére, csókot lehelt.