12.

712 44 10
                                    


– Ügyes volt, Bácsikám! – léptem a korláthoz és boldogan elfeledkeztem a körülöttem lévőkről.

– Köszönöm, Hercegnő. – mosolygott, de nem rám, hanem a hátam mögé, méghozzá kárörvendően, egyenesen a Király Segítőjére.

Értetlenül megütköztem, hogy mennyire semmibe vette azt a rengeteg időt és energiát, amit beletettem, hogy így nézzek ki, és csupán egy pillantásra méltatott, a Segítőt pedig sokkal nagyobb figyelemre részesítette... Na várjunk csak! Hát persze! Szimplán csak kicsinyes utálatról szól ez az egész, amit oda vissza játsszák. Hátra pillantottam, mire Alicent is megjelent mellettem. Biztosan az arcomból úgy vélte, hogy segítségre szorulok. 

– Majdnem biztos, hogy megnyerem a játékokat, Alicent úrnő. – szólt még nagyobb mosollyal az arcán a Bácsikám, engem már maradéktalanul figyelmen kívül hagyva. – Viszont a Te áldásod egyenesen garantálná. – fejezte be és tudta nagyon jól, hogy a nyertes forduló után, az adja a babérkoszorút, aki az áldást is.

A mosolyom eltűnt és csak döbbenten álldogáltam abszolúte haszontalanul. Ennyire kicsinek, szánalmasnak és jelentéktelennek még soha nem éreztem magam.

Alicent rácsúsztatta a lándzsára a koszorút és megadta a Bácsikámnak a teljes elégtételt.

– Sok sikert, hercegem!

Nyugalmat erőltetve az arcomra, visszaültem a helyemre. Alaposan letörte a kedvemet és próbáltam dűlőre jutni magamban, hogy miért volt fontosabb számára a gyermeteg bosszú mint én. Biztosan Apám miatt is tette, aki árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát és nem kivételezhet velem, vagy pórul jár. Ám az is ugyanannyira lehetséges, hogy egyszerűen csak haragszik rám és egyáltalán nem vagyok neki fontos, ezidáig csak beleképzeltem a kapcsolatunkba azt, ami sosem volt.

Ezen elmerengve lement még egy kör és újra Ő jött.

– Ser Criston Cole most megmérkőzik, Ser Daemon Targaryennel, a Város Hercegével! – szavalta a herold és sértettségemből megfogadtam, hogy ha a Bácsikám nyer, tőlem aztán ne várjon áldást de a párbaj nem úgy alakult, ahogy vártuk.

Ser Criston könnyedén hátravetette a lovon ellenfelét, aki felbírt volna még ülni, ha nem a sebes tenyerével markol rá a kantárra. Az eltervezett mozdulata nem sikerült és a Fekete páncélos nagyot puffanva, a földön kötött ki. Felszisszenve előre dőltem, rámarkoltam a Tőle kapott medálra és a sértettségem elillant, csupán aggódás maradt a szívemben.

A földön megvetett lábbakkal, kézitusával folytatták és a Bácsikám karddal, kifogástalanul vívott, nemegyszer felülkerekedett ellenfelén, teljesen addig, amíg félvárról nem vette

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

A földön megvetett lábbakkal, kézitusával folytatták és a Bácsikám karddal, kifogástalanul vívott, nemegyszer felülkerekedett ellenfelén, teljesen addig, amíg félvárról nem vette. Abban a pillanatban, amikor ünnepeltetni kezdte magát, én pedig megkönnyebbülten hátradőltem, Ser Criston egy hibátlan, ám igen fájdalmas mozdulattal terítette le, és vetett véget a viadalnak.

Bácsikám harcolhatott volna tovább, még több sérülést megkockáztatva de akkor kipillantott a királyi páholyba, egyenesen rám és látta, hogy most nincs eltakarva szemem és fejemet rázva, könnybe lábadt tekintettel figyelem szenvedését. Ezután az égre emelte tekintetét és feladta a harcot. Bár iszonyat dühös volt a vesztett helyzete végett, de ami ezután következett, talán még azt is felülmúlta.

Ser Criston előttünk állva vette le sisakját, és feltárult szabályos és kívánatos arca. Fekete haja és barna szemei csak úgy árasztották magukból a meleg és simogató napfényt.

– Az Istenekre! Hisz dorne-i. – fordult felém Alicent, aki épp annyira pirult el mint én.

– A Hercegnő áldását szerettem volna kérni! – lihegte a lovag, és erre kéjesen a háta mögé pillantottam a Bácsikámra, aki villámokat szóró szemekkel figyelte, ahogy kedélyesen elbeszélgetek azzal, aki épp az előbb verte el csúnyán.

– Sok sikert, Ser Criston! – adtam a babérkoszorút a győztesnek és az elégtétel érzése után, visszaülve, végig csak a Vesztesen és annak sebes tenyerén járt az eszem.

Még a lovagi torna győztesét sem hirdették ki, mikor megtudtam Anyám, a Királyné halálának hírét. A sokk és a fájdalom, ami elöntött leírhatatlan volt. Sietve a szobámba zárkóztam és csak zokogva téptem a vörös bársonyruhámat.

Majd gyászomban, eluralkodott rajtam a lelkifurdalás, hisz azokban a percekben éreztem jól magam, mikor Édesanyám szenvedett. Alicent vigasztaló szavai és jelenléte sem enyhítette, csak egy emberre vágytam de Ő felém sem nézett.

Másnapra Anyám után ment az újszülött Öcsém, bármennyit is imádkozhattam érte. Mi értelme volt hát így, a Királyné halálának? Miért hagyott engem egyedül? Mit fogok kezdeni intő és szeretetteljes szavai nélkül?

Második nap, ősi valyriai temetkezési szokás szerint, máglyát készítettünk és Syraxal repültem a déli szírt felé.

Leszállva pillantottam meg napok óta először a Bácsikámat, Atyám mellett állva.

A szertatás után, már csak egy dolog maradt hátra, amire egészen egyszerűen nem bírtam rávenni magam. Nem voltam még kész elengedni, azt az imádott személyt, aki a világra hozott. Még annyi mindent kellett volna neki elmondanom! Megígérte, hogy ott lesz velem és segít, erre most egy farakás tetején, élettelenül fekszik...

 Még annyi mindent kellett volna neki elmondanom! Megígérte, hogy ott lesz velem és segít, erre most egy farakás tetején, élettelenül fekszik

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

– Csak rád várnak. – szólalt meg tétován a szavakat keresve, a hátam mögött állva, megnyugtató hangon. Örültem neki, hogy nem jött közelebb, így nem láthatta vörösre sírt szemeimet de amit mondott, haragra is gerjesztett. Mit érdekel engem mások sietsége? Hadd várjanak!

A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]Where stories live. Discover now